Itthon maradtunk.

Pont ilyen helyzetben, sőt hasonlóban sem voltam még soha, ezért hát úgy döntöttem, az lesz a legjobb, ha egyelőre óvatosan csak megfigyelem a körülöttem lévő történéseket, és nem görcsölök azon, hogyan avatkozzak bele a folyamatokba, vagy miként jobbítsak életminőségemen, annak ellenére, hogy mindenféle médiumokból jobbnál jobb tanácsok érkeznek ezzel kapcsolatban.

Átlagos mozaikcsaládban élek, már ha lehet átlagos jelzővel illetni egy mondhatni minden irányból nézve patchwork típusú családot. (Ti. a szüleim és az exférjem szülei is elváltak, akárcsak az exférjem vagy a párom testvérei. Mindenhol van egy-két gyermek, és általában új partner is.) A nukleáris családban hárman vagyunk: a Párom, a Nagyfiam, aki nem Párom gyermeke, és én. Illetve szinte családtagnak számít Frici kutya és Borzas macska is. Ez az írás tulajdonképpen afféle helyzetjelentés az elmúlt hetekben tapasztaltak alapján. Ha úgy tetszik virtuálisan kitárom az ablakainkat, picit be lehet kukucskálni.

Párom nagyjából két és fél hete home office-ban, Nagyfiam (majdnem 20 éves) bár van munkahelye, átmenetileg nincs feladata, így három hete szintén itthon van, én pedig, aki egyébként épp két munkahely között lebegek, maradtam úgy, ahogy voltam: (megint csak) itthon. Pont ez utóbbi miatt naivan azt hittem, a nagyvilágban történő változás csak a család többi tagját érinti majd inkább. Tévedtem. Mivel még egy ilyen icipici család is rendszerként működik, ahogy haladtunk előre az időben, napról-napra újabb és újabb jelenségetek, tendenciákat figyeltem meg.

Tisztában vagyok azzal, hogy bár átlagosnak gondolom magunkat, mennyire szerencsések vagyunk több szempontból is: Páromnak Van munkája. Olyan, amit itthon is elvégezhet, így egészségügyi szempontból és anyagilag is biztonságban lehetünk. Nagyfiam tavaly leérettségizett, de egy sikertelen felvételi okán nem került be felsőoktatási intézménybe, így éppenséggel az online oktatás nehézségei is elkerülnek most minket. Egy viszonylag nagy lakásban élünk, ahol mindannyian el tudunk vonulni, ha egyedüllétre vágyunk, ami ebben az összezártságban három felnőtt (korú) ember számára igen fontos. Hála Istennek a legidősebb generáció miatt sem kell aggódnunk, ők is biztonságban vannak.

Tehát ebben a nagy és általános bizonytalanságban van több fix pontunk, melyekbe bele tudunk kapaszkodni. A fix pontok ellenére is, csupán a folyamatos itthonlét és az összezártság miatt el kellett hagyjuk szokásos menetrendjeinket, és ezzel némileg kibillentünk az egyensúlyunkból. Ki-ki a maga módján igyekszik megtalálni egy viszonylagos harmóniát jelentő állapotot magában, és egyúttal ebben a mikrokörnyezetben. Azt figyeltem meg, kire hogyan hat, milyen folyamatokat indít be ez a helyzet, mi mentén adódnak elmozdulások.

Párom és én introvertáltak vagyunk, így a világtól, nagycsaládtól, barátoktól, szórakozástól való szeparálódás nem jelentett nagy érvágást. (illetve most inkább azt mondom: Egyelőre nem jelent!) Mindketten tök jól elvoltunk és elvagyunk a saját kis tevékenységeinkkel, hobbinkkal, nem érezzük, hogy korlátozva lennénk a szabadságunkban. Újabb szerencsés adottság. Az, hogy unatkoznánk, vagy nem tudnánk mit kezdeni magunkkal, egyelőre elképzelhetetlen. Ő, amikor nem dolgozik, számítógépes játékkal játszik (kockák előnyben) vagy olvasgat, ahogyan én is, a közösen tölthető időben pedig filmeket nézünk vagy beszélgetünk.

Azt vettem észre, bár nem tudatos tervezés eredménye, de ebben a helyzetben sikerült találni örömforrásokat, melyek inkább pici gesztusok, apró eltérések a korábbiaktól. Egy példa: Párom, mivel most van ideje, és gyanítom, kedve is, reggel kávéval ébreszt. Cserébe délután én viszek neki egyet a dolgozószobába. Örömforrásnak tekintem azt is, hogy bár nem zavarom (nem zavarhatom) munka közben, azért pillanatokra mégis látom, és a hangját is hallhatom. Jelenléte, és munkájának érezhető közelsége engem is irányba tesz, tevékenykedésre sarkall. Észre vettem, hogy a házimunka, amivel amúgy simán el tud telni egy nap, (főzés, mosás, takarítás, vasalás, bevásárlás, rendrakás, kiskedvencek körüli teendők, akár még ügyintézés is, stb.) bár mennyiségre nyilván nőtt, mert mondjuk több edény koszolunk, a ráfordított idő mennyisége részemről viszont csökkent, mivel tudatosabban osztom be az időmet. Persze, hiszen nem egyedül vagyok itthon, s így például az étkezések, melyek jellemzően közösen zajlanak, (az ebéd mindenképp) időt strukturáló tényezővé váltak. Úgy látom, szervezetebben menedzselem a háztartást, és közben ráéreztem, az evés jelen helyzetben örömforrássá avanzsált kicsiny életünkben, így igyekszem megadni a módját... Próbálok kreatívabb lenni, változatosabban főzni, és a tálalásra is időt fordítok. Kenyeret is sütök, de ez inkább inkább praktikus okokból történik. Ugyanis mi komolyan vesszük ezt a járványt, és valóban betartunk minden szabályt. Bennem van félelem, nem tagadom, ezért csak két hetente megyünk bevásárolni, és mivel tényleg rendesen parázok, maszkban, (amitől 5 perc után minden bajom van, nem látok tőle rendesen, nem kapok levegőt se rendesen – minden elismerésem annak, aki ebben dolgozik naphosszat!) gumikesztyűben, kézfertőtlenítővel felszerelkezve negyed óra alatt végigszaladok a polcok között, telepakolok egy nagy bevásárlókocsit, és robogok a kasszához. Nem nézelődöm, nem morfondírozok, nem hagyom, hogy bármi elterelje a figyelmemet. Érzem, ahogy a koncentrációtól, és persze a parától az érzékelésem élesebbé válik, és sokkal gyorsabban döntök, mint szoktam.

Szóval eddig úgy tűnik, a helyzetünk egyáltalán nem is olyan rossz, de... Ugye él itt velünk egy már nem kamasz, de még nem is igazán felnőtt fiú... vagy férfi... vagy mittudomén. Ahogy mostanában valószínűleg ő sem.

Na, neki tényleg nehéz. Egy energikus, sportoló fiatalemberről van szó, aki (amikor nincs járvány) dolgozik, tanfolyamra is jár, gyúr, hogy formás legyen, focizik, mert imád focizni, barátnője is van két várossal odébb, ahova rendszerint autóval jár át. Ezen kívül kiterjedt baráti körével hétvégenként összejár bulizni. Azt, hogy most épp nincs melója, úgy ahogy elfogadta, viszont hiányzik neki a fociedzés, a fitneszterem, ahova gyúrni járt, és talán legjobban a barátnő, aki mellesleg épp érettségire készül. Nagyfiú mozgásigénye nagy, így naponta többször súlyzózik most a szobájában, illetve eljár futni. Tehát ez a terület talán nem sérül annyira, illetve a felgyülemlett feszültségét is némiképp levezeti, de mikor láthatja már a barátnőjét, kérdezi tőlem egyre türelmetlenebbül, mikor jöhet át hozzánk végre? Az, hogy a kérdés egyáltalán felmerül, nem csak egyre növekvő hiányérzetéből fakad, hanem abból is, hogy a barátnő családja picit lazábban áll ehhez a kijárási korlátozás kérdéshez. Ők nem félnek annyira, mint mi, mondja Nagyfiam. Simán átengednék a leányt. Hozzáállásuk eredhet abból, hogy ők ugyanúgy járnak dolgozni, mint eddig, és ráadásul a munkájuk során elkerülhetetlenül emberekkel kerülnek kapcsolatba, így részükről mondhatni mentális szükséglet, hogy „ne féljenek annyira”.

Felajánlottuk Nagyfiúnak, hogy tanyázzanak itt nálunk, de akkor tényleg itt legyenek, és nincs ide-oda mászkálás. Na, ez még nem megy. Barátnő csak pár napra jönne. Szóval Nagyfiú haragszik ránk, egyre feszültebb, s ahogy szenvedő ábrázattal jön-megy a lakásban, képes akkora bűntudatot kelteni bennem, hogy a végén úgy érzem, miattam robbant ki ez a járvány, és én tehetek mindenről, ami most rosszul működik a világban.

A helyzet számára egyre elfogadhatatlanabb (általában jellemző erre a korosztályra amúgy is, hogy képtelenek késleltetni, várni), ezért morfondírozásba kezdett, hogyan oldhatná meg ő maga, egyedül a problémát. Albérleteket nézeget, számolgat, ábrándozik a lelkem. Hogy mi lesz gyötrődésének kimenetele, nem tudom még, de annyit már látni, ez szakasz, amibe most belekényszerült, katalizálja kirepülését, mely lassan amúgy is esedékes. Feltételezem, ha a fogkrém egyszer már kibújt a tubusból, nem nagyon lehet visszagyömködni, s ezt nekem el kell majd fogadnom. Új érzés, nehéz érzés.

Alapvetően azt látom, ez az állapot, ha szerencsénk van, és nem hoz számunka teljesen újfajta életet, katalizálja, felerősíti azt, ami egyébként is adott, ami csírájában ott van bennünk. Más részről arra is rájöttem, semmiképp sem segít, ha olyasmit próbálok meg kihozni magunkból, ami viszont nincs meg lehetőségként. Például arra gondoltan, de jó lesz most, hogy több időnk van együttlétre: nagyokat nevetgélve fogunk beszélgetni, játszani, társasozni. Máskor ilyet nem szoktunk, de majd most! Fenéket... Ez csak az én vágyam. Párom egyedül szeret játszani, Nagyfiam meg most egyedül szeretne búslakodni, hagyjam őt békén. Kicsit rosszul éreztem magam emiatt. Micsoda béna banda, itt a lehetőség, és MI nem élünk vele! Aztán megnyugtattam magam: csak azért mert most van rá idő, a dolgok nem fognak megtörténni. Ha erőltetem, frusztrált leszek. Abból kell főzzek, ami van. Ha csak hús van a hűtőben, ne akarjak vegán ebédet kreálni!

Olvastam itt-ott, hogy bizonyos pszichiátriai betegséggel küzdők a járvány okozta változások mentén jobban vannak. Elgondolkodtató jelenség. Én, aki szorongásra erősen hajlamos vagyok, és nem véletlenül szeretek inkább itthon lenni, mint egyéb más helyeken, felszabadultságot, oldottságot véltem felfedezni magamban. Nem volt nehéz megtalálni az értelmezést. A szorongás gyakorlatilag tárgy nélküli félelem. Hát most egészen konkrét dologtól lehet és kell, egészen konkrét helyzetekben félni. S mint már írtam, ezt az élelmiszerboltban töltött negyed órába bele is sűrítem. Ott jól kifélem magam, s mire hazaérek, ki is simulok. 

Eleinte nem találtam magyarázatot bizonyos jelenségekre. Mondjuk például arra sem, miért fotózgatok, videózgatok mindenfélét magam körül, vagy miért van, hogy percekig képes vagyok nyugodtan bambulni a madáretetőben eszegető madárkákat. Ezekre korábban képtelen voltam időt szánni. A dolgom nem lett kevesebb, és időből sem lett számomra több (mondom, egy jó ideje itthon dekkolok), hát akkor mi történik velem? Rájöttem, hogy a hülye megfelelés miatt van. A társadalmi elvárások miatt van. Most a jó polgár otthon van, nyugodtan ül, fekszik, és ügyesen eltölti így-úgy az idejét. Amiről korábban azt gondoltam, haszontalanság, most kifejezetten kívánatos.

Egy dolog maradt hátra, a női hiúság kérdésköre. Hát, ez egy picit macerás dolog, tartok is tőle. Hiú vagyok, de annyira azért nem, hogy ne vigyázzak pl. a fodrászomra, és ezáltal ő is rám. (Szerencsére anyagi szempontból neki nincsenek gondjai, így nem kerülök erkölcsi dilemmába...) Én bevallom, nem bírtam tovább, és nekiestem a fejemnek egy hajnyíróval, melynek eredményeként most nem tudom eldönteni, hogy tetszik-e vagy sem ez a retró-punkszerű frizura, amit alkottam. És, hogy mi lesz később? Végső soron letolom az egészet tök rövidre. Szőke vagyok. Festett. Vágni vágok, de szőkíteni nem mernék, így hát úgy néz ki lassan engem is érint annak a bejegyzésnek a tartalma, amit kedves ismerősöm tett ki egy közösségi oldalon: „Nem értem, ez a sok szép szőke lány miért festi feketére a hajtövét...”