A kérdés, mennyire vagyok én exhibicionista. Bátran ki merek-e lépni erre a virtuális színpadra, ahol ugyan engem bárki megnézhet, de én senkit nem látok az engem figyelők közül? Mint mikor életem utolsó növendékhangversenyén úgy álltam ki hegedűmmel a kisvárosi művház pódiumára, hogy a reflektorok fénye jótékonyan és tökéletesen eltakarta előlem a teltházas nézőteret.

Kell-e egyáltalán bátorság leírni azt, hogy mondjuk én imádom a karantén-reggeleket, mert P mindig kávéval ébreszt? - Legtöbbször úgy zajlik ez, mintha hipnoterápián lennék, és a terapeuta épp visszahozna a valóságba: ahogy P lépteit hallom közeledni a lépcsőn felfelé (a lépcsőfokok az előző lakó által összeeszkábált buherálmányok, így nyekegnek, billegnek, koccannak - általában jó hangosan), úgy közeledem én is fokról fokra az álombéli világból a valódi felé. Mire P felér a tetőtérbe, teljesen felébredek. Mire az ágy mellé áll, és nyújtja a kávét, felülök. Még nem látok rendesen, a hajam rendezgetem, mely szégyentelenül mered minden irányba, majd hunyorogva mozdulok P és a kávé felé. Előbb P-t érintem meg, aztán végre elveszem a kávét. Egyik kezemben a csésze, laktózmentes tejjel, egy cukorral, másik kezemmel a szememet dörzsölöm. Közben P az ablak mellé lép, felhúzza a redőnyt, aztán bukóra nyitja a teraszra nyíló üvegajtót. Váltunk pár szót az időjárásról, a napi teendőkről, aztán ő elindul visszafelé, még akad dolga, mielőtt munkába kezd.

Kell-e bátorság ahhoz, hogy leírjam, mennyire fájt tegnap Nagyfiú látogatása? Csak egy szilikon mobiltok miatt járt erre, amit én valószínűleg kidobtam a kukába, mert már több hete a fürdőszobában hevert, nem oda való módon. Szemétnek hittem, pláne hogy kissé megsárgultnak is tűnt. Még kotorásztam kicsit a kukában, kutyaszőr és tojáshéjak társaságában keresgéltem az állítólag k drága tokot, de nem találtam.

A reflektorok vakító fénye akkor ott, hegedülés közben, segített. Megnőtt a bátorságom, de a szorongás azért nem szűnt meg teljesen.

Nagyfiú hirtelen állt meg a kapu előtt, ki se szállt a kocsiból, s mivel nem lett meg amiért jött, igyekezett is tovább. Erőlködve próbáltam dialógust kezdeményezni, de nem nézett a szemembe. Ettől zavarba jöttem, befeszültem, ciki lettem. Neki, vagy magam számára? Nem tudom.

Miután elment, úgy éreztem magam, mintha lecsapolták volna az energiáimat. Álltam a konyha közepén, egy lecsós üveget próbáltam felnyitni, és ügyetlenül beleszúrtam, vagy inkább nyomtam-ütöttem a kenős kést az ujjamba. Ettől egy picit megnyugodtam. Amíg valamim sajog, addig nem tud fájni a lelkem.

Fogalmam sincs, hogy lesz. Végül is nem túl korai ez az egész kirepülés dolog. Remélem, nagyon-nagyon remélem, hogy Nagyfiú fel is tud nőni a feladathoz, de akkor sem így kellett volna történnie. Nem ilyen hirtelen, nem így egyik pillanatról a másikra. Nem így, hogy attól félek, nem készítettem fel, nem beszélgettünk erről a biz. felnőtt életről eleget. Vagy lehet, hogy nem is kell? - Lehet, hogy nincs is értelme. Pláne, hogy ő az a típus, aki jobban tudja. Majd ő tudja, és ő megoldja.

Kell-e bátorság ahhoz, hogy ne nyúljak utána? Ha bátorság nem is, de bizalom mindenképp. Bízni abban, hogy amit eddig átadtam, az épp elegendő lesz számára. Bízni benne. Azt hiszem ezzel tehetek most érte a legtöbbet: bízom benne, hogy képes lesz megoldani a dolgait.

Nehéz kérdés ez... Már többször észre vettem, hogy...

Úgyhogy azért nem árt résen lenni!