Mi lehet a káosz mögött...

 Kutyasétáltatásim során rendszeresen elmegyek egy ház mellett, melynek látványa mindig lebilincsel. Nem annyira szépsége vagy különleges építészeti megoldásai okán, inkább a diszharmónia, a káosz meghökkentő részletei hatnak így rám. A gizgaz közül, mint tengeren a korallszigetek, mindenféle ütött-kopott tárgyak tűnnek elő: egy fehér gáztűzhely egymásra hányt raklapok társaságában, rozsdás vashordó, kiszuperált hűtő, gumiabroncsok, s azt hiszem, a legszomorúbb látványt egy magába roskadó kerti medence nyújtja.

 Minden alkalommal, míg a kertben szerteszét heverő tárgyakat nézegettem, azon tűnődtem, vajon mi lehet a házban élőkkel: betegek, öregek, elesettek? Mi gátolhatja őket a rendrakásban?

Később, egyik szomszédom elmeséléséből megtudtam, hogy a ház lakóit évekkel korábban tragédia érte: egy akut betegség, mely ráadásul gyógyítható lett volna, elvette a szülőktől gyermeküket. Nem tudtak túljutni a gyászon. Belerokkantak, belemerevedtek a fájdalomba. Ezt a bénultságot, megmerevedettséget demonstrálja hát minden egyes széthagyott, helyét nem lelő tárgy.

A környezet, mint lelkünk kivetülése

 Környezetünk erőteljes jelzést képes adni lelkiállapotunkról. A valamilyen szisztéma szerint elhelyezett tárgyak, melyek elrendezésükkel tulajdonosukat szolgálják, rendet, harmóniát feltételeznek annak lelkében is. Az átláthatatlan káosz, mely akadályoz a tevékenykedésben, például gátol abban, hogy egy számunkra épp szükséges tárgyat könnyedén megtaláljunk, megnehezíti mindennapi életünket. Ezentúl utalhat lelki problémára, például depresszióra, illetve, mint ahogy a fent leírt példa mutatja, jelezhet elakadást a gyászfolyamatban.

Ránk hagyott tárgyak

 Egy haláleset, az elhunyt közeli hozzátartozói számára, mély fájdalommal jár. Intenzíven zajlik a gyászfolyamat belül, de közben nem áll meg az élet. Ügyeket kell intézni, temetést szervezni, s lassan-lassan eljön az a pillanat is, hogy dönteni kell az eltávozott itt hagyott személyes tárgyairól. Hogy ez mi módon történik, és mennyire okoz nehézséget, az jórészt függ az elhunyt és a gyászoló kapcsolatától, a haláleset komplikáltságától, és még számos egyéb tényezőtől.

Láttam olyat, aki bár harminc év házasság után vesztette el társát, pár héten belül, szelektálás nélkül szabadult meg annak minden holmijától. Ő ezt gondolta gyógyító hatású lépésnek. Úgy vélte, ha nem emlékeztet semmi sem a halottra, hamarabb túljut a gyászon. Másvalaki évekkel később is, minden nap, mikor kinyitotta a ruhásszekrényt, elhunyt férje ruháit látta a polcokon. Nem hogy kidobni vagy elajándékozni nem volt képes, de a holmikhoz hozzányúlni sem tudott. Mindkét viselkedés végletes, és valójában egyik sem segíti hatékonyan a gyászmunkát.

A gyászmunka - a fájdalom megélésének fontossága

 Gyászmunka. Ebben a kifejezésben benne van, hogy a folyamat erőfeszítést, kitartást, fegyelmezettséget, elszántságot igényel, és ami talán a legfontosabb: nem lehet megúszni. Így vagy úgy, előbb vagy utóbb, meg kell küzdeni vele. Ha nem sikerül, az mentális betegségekhez (pl.: depresszió, pánik, szorongás) vezethet, melyek jelzik a folyamatban való elakadást. Ilyen esetben fontos lehet szakember (pszichológus) segítségét kérni. A gyászfolyamat mély fájdalommal jár, amit sokan szeretnének elkerülni. Talán mert úgy látják, épp nem tehetik meg, hogy megéljék fájdalmaikat. Feladatuk van (muszáj dolgozni, gyereket nevelni, háztartást vezetni, másokat támogatni), így nem engedhetik meg maguknak a nehéz érzéseket ("Most nem omolhatok össze!"), esetleg gyengeségnek gondolják, vagy egyszerűen csak félnek tőle.

A külső rend visszahat a belsőre

 A rend és a lelkiállapot kölcsönösen hatnak egymásra. Azt tapasztaljuk szinte mindannyian, hogyha nem tudjuk a számunkra elfogadható módon fenntartani a rendet magunk körül, attól nyugtalanok leszünk.

Ha belül nincs rend, kívül is nehéz tartani, mégis megtehetjük, hogy elszántan nekifogunk, és a külső rend kialakításával igyekszünk belsőnk egyensúlyának visszaállítására.

A rendezés, rendrakás, mint gyógyító erejű tevékenység

 Épp ezért fontos nagyon, hogy mit kezdünk elhunyt szerettünk holmijával. A hangsúly nem is a "mit"-en, inkább a "kezdeni"-n van. A tevékenység maga gyógyító erejű. Kezünkbe veszünk egy tárgyat, ami az elhunyté volt – legyen az ruhadarab, vagy fotó, evőeszköz, levél, varrós doboz, bélyeggyűjtemény, festmény, egy rozsdás satu, akármi –, és döntünk a sorsáról. Kidobhatjuk, megtarthatjuk, eladhatjuk, vagy akár el is ajándékozhatjuk. Míg meghozzuk a döntést, addig is foglalkozunk a gyászunkkal. Általában ilyenkor elkerülhetetlenül felbukkan egy emlék, melyhez kapcsolódik egy érzés. Ez legtöbbször fájdalmas, de előfordulhat az is, hogy örömteli pillanatokra lelünk. S míg a tárgyak végső helyét megkeressük a világban, addig lehetőséget kapunk rá, hogy a feltoluló érzések is helyet találjanak bennünk.

A tárgyakkal való törődés tehát kifejezetten segíti a gyászfolyamatot, s végső soron a gyógyulást, lelki békénk újbóli meglelését.

 Felhasznált irodalom:

Polcz Alaine: Rend és rendetlenség, Jelenkor Kiadó 2007

Dr Pilling János: A gyász hatása a testi és lelki egészség állapotára; doktori értekezés

A fotók forrása: https://pixabay.com/