Nem ismeritek őt, soha nem hallottatok róla. Nem véletlenül.
Nem fog feltűnni a fészbukon egy kiscicás, meg egy bölcselkedő bejegyzés között. Nem fogja kitenni, mit reggelizett, hol járt-kelt a világban (ha nem most, akkor korábban), sem azt, melyik versenyen nyert ezüstérmet a kisfia, vagy milyen szép verset kapott tőle anyák napjára. Nem szelfizik barátnővel, sem egyedül, pedig amúgy csinoska. Szereti a zenét, a könyveket, de nem gondolja, hogy ami számára érték, az más számára is feltétlenül az. Nem tartja érdekesnek. Miért is lenne érdekes, ami neki érdekes?!
Nem akar feltűnni. Sőt, inkább el akar bújni. Szégyelli magát. Már régóta szégyelli magát. Mondhatni mindenki előtt. Tulajdonképpen azóta, hogy diplomával a zsebében beállt a barkácsáruház ügyfélszolgálatának pultja mögé, mert úgy ítélte, nagyon is számít az a kicsikével több pénz, ami hónap elején a bankszámlájára érkezik. Otthagyta az óvodát, ahol dolgozott, pedig a gyerekek szerettek körülötte lenni, mivel kedves és elfogadó lénye biztonságot adott. Nem tehette meg, hogy maradjon.
Kisfiát egyedül neveli, hitelt is vett fel a hűtőre meg a mosógépre, így az a pár tízezer forinttal több pénz valójában az életben maradáshoz kell: albérletet fizetni, a törlesztőrészletet, a rezsit, az útiköltséget. No és persze fontos, hogy jusson pénz ennivalóra is. Jut, de épphogy csak.
Nincs segítsége. Nem is akarja, hogy legyen. Erősnek akar látszani, olyannak, aki állja a sarat. Aki egyedül is megoldja. Ne látszódjon rajta semmi a küzdelemből. Nehogy kiderüljön, hogy minden hónap végén gyomorideggel küzd, és hogy igazából nem divatozásból, vagy tetszeni vágyás okán olyan karcsú az alakja, mint egy tinédzsernek, hanem a "vajon kijövök-e hónap végéig, és tudunk mit enni, mire megjön a fizetés" felemésztő aggodalma miatt. Nem szabad, hogy mások meglássák törékenységét, mert akkor eltapossák. Legalábbis ő ezt hiszi. Talán igaza is van. Az emberek egy része képes belerúgni a földön fetrengőbe. Ezzel kapcsolatban rosszak a tapasztalatai...
És akkor mindennek tetejébe jön egy ilyen lelketlen járvány, és kérdésessé teszi amúgy is bizonytalan létezését. A munkahelyről, hála istennek, nem menesztenek senkit, a forgalom picit csökken, de nem nagyon. Úgy tűnik sok embernek még mindig jut kertészkedésre, fúrás-faragáshoz szükséges anyagokra, miegymásra. A vezetőség mindenesetre változtatásokat visz véghez, hangsúlyozva, hogy a nehezen megszületett döntésnek örülni kell, ebben a válságos helyzetben boldog lehet az ember, ha egyáltalán van munkája, megmarad a munkahelye, de ezt persze csak úgy lehet megoldani, ha mindenkit áttesznek hat órába. Majd váltják egymást a kollégák.
A hat ledolgozott munkaóra után kapott pénz nem lesz elég, ezt tudja, kétségbe esni viszont nem lehet. Ott a gyerek. Nem szabad, hogy bármit észre vegyen, hisz gyerek, nem értené. Csak megijedne. Mi legyen? Most akkor mi legyen?
Van itt pár gyűrű, értékesnek tűnnek, bár fogalma sincs, valójában mit érnek. Nem ő vette az ékszereket. A háromból kettő családi örökség. Az egyik egy aranyszínű pecsétgyűrű, aminek a pecsét része szinte teljesen simára kopott. Jó régi lehet... Soha nem fogja felvenni. Bár tetszik neki, de annyira nem, hogy fel is húzza az ujjára. Nem az ő világa. A másik, egy drágaköves, az édesanyjáé volt, azt azért még sem kellene eladni, különleges emlék. S itt ez a fehérarany, apró kicsi kövekkel, amit a volt szerelmétől kapott. Ahogy a kapcsolat lassan vérszegény emlékké silányul, s zárójelbe kerül, a korábban nagy becsben tartott gyűrű is jelentőségét veszti. Oké, megvan, ez a kettő, a köves meg a pecsétgyűrű talán fedezi a következő havi kosztpénzt. De mi lesz a szégyennel?
Itt van nem messze az az ékszerüzlet, melynek kirakatában látta a kis táblát: "törtarany felvásárlás". Hogy grammja mennyit kóstál, az most nem érdekes. Úgy se ért hozzá, ha akarják, át is verhetik. Mindegy. Be kell menni, pénzzé kell tenni az aranyat, a szégyent le kell győzni, nincs más megoldás.
Két hölgy áll az ékszerbolt pultja mögött (miért nem csak egy?), s ő belépve, zavarában túl hosszan makog maga elé, aztán átadja a pecsétgyűrűt az egyiknek, aki reszelővel nekiesik a gyűrű belső részének, majd rácseppent valami löttyöt.
- Ez nem arany, látja, bezöldült. Ez rézből van.
- Ó, talán jobb is így, legalább nálam marad a családi örökség. - feleli kínjában nevetgélve, és nyújtja a másik gyűrűt: - Ez biztosan fehérarany.
S tényleg az. A pénz, amit kap érte, nem biztos, hogy elég lesz kajára, de több, mint a semmi. Időt nyert.
Aztán majd csak lesz valami, nem igaz?
képek forrása: https://pixabay.com/