mozaikalbum

Elnézést, szabad ez a hely? Csak pár cuccom van...

Láthatatlan áldozatok

2020. május 12. 21:28 - Vándor_Emma

Nem ismeritek őt, soha nem hallottatok róla. Nem véletlenül.

Nem fog feltűnni a fészbukon egy kiscicás, meg egy bölcselkedő bejegyzés között. Nem fogja kitenni, mit reggelizett, hol járt-kelt a világban (ha nem most, akkor korábban), sem azt, melyik versenyen nyert ezüstérmet a kisfia, vagy milyen szép verset kapott tőle anyák napjára. Nem szelfizik barátnővel, sem egyedül, pedig amúgy csinoska. Szereti a zenét, a könyveket, de nem gondolja, hogy ami számára érték, az más számára is feltétlenül az. Nem tartja érdekesnek. Miért is lenne érdekes, ami neki érdekes?!

 

woman-2696408_1920.jpg

 

Nem akar feltűnni. Sőt, inkább el akar bújni. Szégyelli magát. Már régóta szégyelli magát. Mondhatni mindenki előtt. Tulajdonképpen azóta, hogy diplomával a zsebében beállt a barkácsáruház ügyfélszolgálatának pultja mögé, mert úgy ítélte, nagyon is számít az a kicsikével több pénz, ami hónap elején a bankszámlájára érkezik. Otthagyta az óvodát, ahol dolgozott, pedig a gyerekek szerettek körülötte lenni, mivel kedves és elfogadó lénye biztonságot adott. Nem tehette meg, hogy maradjon.

Kisfiát egyedül neveli, hitelt is vett fel a hűtőre meg a mosógépre, így az a pár tízezer forinttal több pénz valójában az életben maradáshoz kell: albérletet fizetni, a törlesztőrészletet, a rezsit, az útiköltséget. No és persze fontos, hogy jusson pénz ennivalóra is. Jut, de épphogy csak.

Nincs segítsége. Nem is akarja, hogy legyen. Erősnek akar látszani, olyannak, aki állja a sarat. Aki egyedül is megoldja. Ne látszódjon rajta semmi a küzdelemből. Nehogy kiderüljön, hogy minden hónap végén gyomorideggel küzd, és hogy igazából nem divatozásból, vagy tetszeni vágyás okán olyan karcsú az alakja, mint egy tinédzsernek, hanem a "vajon kijövök-e hónap végéig, és tudunk mit enni, mire megjön a fizetés" felemésztő aggodalma miatt. Nem szabad, hogy mások meglássák törékenységét, mert akkor eltapossák. Legalábbis ő ezt hiszi. Talán igaza is van. Az emberek egy része képes belerúgni a földön fetrengőbe. Ezzel kapcsolatban rosszak a tapasztalatai...

 

abacus-4166781_1920.jpg

 

És akkor mindennek tetejébe jön egy ilyen lelketlen járvány, és kérdésessé teszi amúgy is bizonytalan létezését. A munkahelyről, hála istennek, nem menesztenek senkit, a forgalom picit csökken, de nem nagyon. Úgy tűnik sok embernek még mindig jut kertészkedésre, fúrás-faragáshoz szükséges anyagokra, miegymásra. A vezetőség mindenesetre változtatásokat visz véghez, hangsúlyozva, hogy a nehezen megszületett döntésnek örülni kell, ebben a válságos helyzetben boldog lehet az ember, ha egyáltalán van munkája, megmarad a munkahelye, de ezt persze csak úgy lehet megoldani, ha mindenkit áttesznek hat órába. Majd váltják egymást a kollégák.

A hat ledolgozott munkaóra után kapott pénz nem lesz elég, ezt tudja, kétségbe esni viszont nem lehet. Ott a gyerek. Nem szabad, hogy bármit észre vegyen, hisz gyerek, nem értené. Csak megijedne. Mi legyen? Most akkor mi legyen? 

 

ring-3067820_1920_1.jpg

 

Van itt pár gyűrű, értékesnek tűnnek, bár fogalma sincs, valójában mit érnek. Nem ő vette az ékszereket. A háromból kettő családi örökség. Az egyik egy aranyszínű pecsétgyűrű, aminek a pecsét része szinte teljesen simára kopott. Jó régi lehet... Soha nem fogja felvenni. Bár tetszik neki, de annyira nem, hogy fel is húzza az ujjára. Nem az ő világa. A másik, egy drágaköves, az édesanyjáé volt, azt azért még sem kellene eladni, különleges emlék. S itt ez a fehérarany, apró kicsi kövekkel, amit a volt szerelmétől kapott. Ahogy a kapcsolat lassan vérszegény emlékké silányul, s zárójelbe kerül, a korábban nagy becsben tartott gyűrű is jelentőségét veszti. Oké, megvan, ez a kettő, a köves meg a pecsétgyűrű talán fedezi a következő havi kosztpénzt. De mi lesz a szégyennel?

Itt van nem messze az az ékszerüzlet, melynek kirakatában látta a kis táblát: "törtarany felvásárlás". Hogy grammja mennyit kóstál, az most nem érdekes. Úgy se ért hozzá, ha akarják, át is verhetik. Mindegy. Be kell menni, pénzzé kell tenni az aranyat, a szégyent le kell győzni, nincs más megoldás.

Két hölgy áll az ékszerbolt pultja mögött (miért nem csak egy?), s ő belépve, zavarában túl hosszan makog maga elé, aztán átadja a pecsétgyűrűt az egyiknek, aki reszelővel nekiesik a gyűrű belső részének, majd rácseppent valami löttyöt.

- Ez nem arany, látja, bezöldült. Ez rézből van.

- Ó, talán jobb is így, legalább nálam marad a családi örökség. - feleli kínjában nevetgélve, és nyújtja a másik gyűrűt: - Ez biztosan fehérarany.

S tényleg az. A pénz, amit kap érte, nem biztos, hogy elég lesz kajára, de több, mint a semmi. Időt nyert.

Aztán majd csak lesz valami, nem igaz?


képek forrása: https://pixabay.com/

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://mozaikalbum.blog.hu/api/trackback/id/tr7215686350
Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása