Volt egy nyár, a sok-sok nyár közül az egyik, azt hiszem, úgy hét éves korom környékén, mikor is kénytelen voltam icipicit belelátni, istenigazából mi is motiválja a felnőtteket.
Anyuval Jugoszláviába (ma Horvátország) utaztunk, az Isztriai-félszigetre. Apu Olaszországba készült, de az az út valamilyen okból végül nem jött össze, így ő otthon maradt. Feltételezem, nem omlott össze a kútba esett nyaralás miatt, így legalább szabadon szervezhette légyottjait.
Nem sajnáltam. Egyáltalán semmiféle rossz érzésem nem volt annak mentén, hogy nincs együtt a család, és nem töltjük együtt a vakációt. Sőt, talán még örültem is. Fellélegeztem anyuval egyetemben, ugyanis nekünk akkor az a tíz nap jelentette a tökéletes nyugalmat. Nem hiányzott apu kiszámíthatatlan kirohanásaival. Kicsit se.
Már az odaúton megismerkedtünk két szegedi lánnyal. Barátnők voltak. Egy filigrán, kicsit butácska barna, és egy rövid szőke hajú, termetes, nagyszájú csaj, foglalkozását tekintve hentes. Én szinte beleszerettem a henteslány szókimondó, biztonságot nyújtó, életvidám lényébe.
Először jártam külföldön, és úgy éreztem magam, mint egy Zorán dalban. A mindenféle nyelveket beszélő népek napközben önként aszalódtak a tűző napon, s a tenger felől érkező szél meg a tengervíz sója szétmarta bőrüket, míg a sziklás parton heverésztek. Mikor már nem bírták, visszahúzódtak az árnyékba, vagy bungalóikban vészelték át a délutáni órákat, s alig várták a könnyű estét, mely rendre el is érkezett fűszeres illataival. Akkor kirajzottak a partra, ahol diszkózene, tánc, vásár, ökörsütés fogadta őket, s végre levegőhöz lehetett jutni. Ilyenkor önfeledten mozgott mind, akinek ereiben vér lüktet. Idegen szavak, idegen kipárolgások és ízek. Egy ilyen helyen minden romantikára ingerel. Minden, ami él, még több életet akar, még többet érezni az ismeretlen világ színes, szagos részleteiből. Habzsolni. Kihasználni az ismeretlen világban töltött napok perceit, megragadni az "itt most minden megengedett, tégy úgy, ahogy jól esik" érzését.
Anyám, aki mellesleg különleges szépségű asszony volt, gyanítom, örült egy kicsit az egyedüllétből (vagyis inkább az apámtól különlevésből) fakadó széles szabadságnak. Korábban nem láttam ennyit nevetni, mosolyogni. Örült a kabócák ciripelésének, a tengerparton árult hasított bőr ajándékáru vad és nyers illatának, és láthatóan minden kis pórusával szívta magába a mediterrán nap sugarait. Közben valahogy ügyesen láthatatlanná tette magát a másik nem képviselői számára, ugyanis nem rémlik, hogy bárki is kivetette volna rá hálóját a tengerparti idegenek közül, hacsak az az olajos képű pincérfiú nem, aki mindig fejcsóválva és értetlenkedve vitte vissza ott hagyott ebédemet, melybe éppen csak hogy beleturkáltam. Fotókon visszaköszönő bizonyítékom van rá: a tíz nap alatt fagyin és burgonyacsipszen kívül nem igen ettem egyebet. Anyám a fejcsóválásra kínosan vigyorogva (na jó, mosolyogva) felelt, bár számára (sőt, számomra is) egyértelmű volt, ez csupán feldobott labda, hiszen egy pincérnek valószínűleg édes mindegy, eszem-e vagy sem. Amúgy ezen túl, ha váltottak is pár szót egymással, azt számomra érthetetlen nyelven tették, s ezen a ponton, úgy hiszem, nem szövődött tovább történeti szál.
Na, itt eszem a csipszet, és láthatóan nem zavar, hogy foghíjasan szerepelek egy fotón
A szegedi lányok a nyaralófalu tőlünk viszonylag távol eső részén laktak, egy számomra izgalmas építészeti megoldásokkal kialakított apartmanrengetegben. Kacskaringós utcácskák, le- s felszaladó lépcsők, sikátorok és aprócska hidak tették mesebelivé a falunak azt a részét.
A szálláshelyeink közti távolság ellenére sok időt töltöttünk együtt. Reggelinél és ebédnél is egy asztalnál ültünk. Négyesben mentünk várost nézni, vásárolgatni. Anyám imádott napozni, de mivel én soha nem bírtam nyugodtan ülni a seggemen, jól jött neki, hogy a henteslány csak óvatosan feküdt ki a napra. Mivel fehér bőre volt, nem akart leégni, így hát szívesen pesztrált engem: úsztunk a tengerben, kagylókat gyűjtöttünk a parton, sétálgattunk a mólón. Esténként pedig együtt mentünk a diszkóba, és fáradhatatlanul roptuk a kacsatáncot. (Persze anyámnak még így sem sikerült olyan barnára sülnie, mint nekem.)
Ha egészen pontos akarok lenni, az együtt nem minden esetben jelentett mindannyiunkat. Több olyan estére emlékszem, mikor valamelyik szegedi lány elmaradt tőlünk, más programot választott. Fogalmam sincs, hogy a pénzügyi helyzetük, vagy miféle okok alakították így, mindenesetre míg egyikük velünk töltötte az idejét, addig a másik jól érezhette magát a sikátorok zegzugának mélyén található szálláshelyükön, mely csupán egy szobából és egy pici fürdőből állt. A butácska barna alkalmi udvarlóját láttam is egyszer messziről. Jól megjegyeztem, mivel ritka látványt nyújtott egyenruhájában abban a tikkasztó hőségben. Szóval a lány egy rendőrrel szűrte össze a levet, aki szerintem inkább csúnyácska volt, mint jóképű, de gondolom, a célnak épp megfelelt. A romantikára való hajlam külhonban egy egzotikus idegennel, minden szőrös férfit csodálatos és elbűvölő lovaggá varázsol pár órára. S ottlétünk tíz napja alatt több fülledt estén át változott lovaggá a barna szegedi lány kedvéért a jugoszláv rend őre.
Feltételezem, hogy a henteslány sem maradt hoppon, viszont ha akadt is neki megfelelő hódolója, arról én bizony semmit sem tudtam.
Apám, ha sejtette volna, milyen mértékben jelenik meg, és vesz részt nyaralásunkban Erosz, a féltékeny aggódás megmérgezte volna örömteli perceit. Talán nem lett volna képes hódító macsó oldalát oly szabadon kibontakoztatni.
A latencia korszakában lévén eszembe sem jutott volna ezzel a témával foglalkozni, ha nem jön folyton szembe minden utcasarkon.
Itt a mólón ülök. Anyám rendszeresen bénázta el a fényképezést. Itt a fejem egy része maradt le.
Egyszer lassan, megfontoltan fordult estébe a nappal, mikor kicsiny szállásunkhoz tartozó legalább két méter magas fallal körülvett mini kertecskénkben időztem, melyben pár nyugszék és egy asztal állt. Néztem a köveken csorgó narancsos fényeket, és hirtelen késztetésem támadt a terméskövekből készült falra felkapaszkodni. Kíváncsi lettem, mi lehet a fal mögött. Nem sokat teketóriáztam, könnyedén felmásztam, és óvatosan átkukkantottam. Memóriám egyik kitörölhetetlen, élesen látható kisfilmjeként rögzült, amit a falon túl megpillantottam. Tulajdonképpen szerencsém volt, sokkal kellemetlenebbül is járhattam volna, tudniillik életemben először egy teljesen pucér, felnőtt férfit láttam, aki épp belépett egy ugyanolyan kis kertecskéből egy szinte ugyanolyan bungalóba, mint a mienk, s így nem vett észre engem. Engem, aki ezáltal néhány pillanatig büntetlenül és zavartalanul szemlélhettem meg egy csupasz férfihátsót. Leugrottam a földre, majd az egyik székbe huppanva emésztgettem a látottakat. Ránéztem a mellkasomra, és meglepetten néztem színes fürdőruhámon keresztül kiugrani készülő szívemet. Miközben próbáltam megnyugodni, éreztem, ahogy a kíváncsiság egyre nő bennem, és újra fel kell másszak arra a kőfalra. Meg is tettem, de ez alkalommal senkit nem láttam a kiskertben, csak az ajtónál lévő függöny mögött hullámzott két sziluett, s kacagó női hangra felelt épp egy behízelgő bariton. Aztán a sziluettek eltűntek, s a kacagás halk, majd egyre erősebb sikongatássá alakult, melynek gyorsuló ütemébe néha belenyögött a mélyből az egyre erősebb bariton. Majdnem leestem a falról ijedtemben, s szaladtam be anyámhoz, hogy elmeséljem neki, miféle szörnyűségek történtek a kőkerítés másik oldalán, de mivel anyu épp zuhanyozott, nem tudtam vele megosztani a szinte sokkoló élményt. Ahogy a pulzusom lassan visszaállt eredeti ritmusába, egyre inkább éreztem, ezt a tapasztalatot képtelen vagyok szavakba önteni, és értelmesen átadni. Meg hát, sejtettem én, ha ködösen és zavarosan is, mivel meglévő fogalomkészletembe sehogyan sem tudtam beilleszteni a történteket, hogy amit láttam, hallottam, az bár megdöbbentő, de nem félelmetes. Viszont olyasmi, amiről nem beszélünk. Nem lehet, nem illik, illetve nem tudunk.
Ehhez a témakörhöz kapcsolódott aztán még a bennszülöttek esete, amiről később apámnak meséltem nagy lelkesen. Anyám tehet róla. Egy keskeny kis öbölben tettünk hajókirándulást, melynek során a hajónk meg-megállt kikötőkben, ahol meztelen strandolók lepték el a mólót és a környező sziklákat. Azóta se értem, mi lakozik abban, aki vigyorogva lóbálja fütykösét civilizált módon ruhába burkolt testű, csodálkozó tekintetű turisták orra előtt, hogy aztán kurjongatva ugorjon fejest a tengerbe. Kíváncsiskodva kérdeztem anyut, miért van ez a sok ember pucéran, s anyám, aki soha nem szeretett, és nem is tudott hosszan és érthetően elmagyarázni semmit sem, ahelyett, hogy kifejette volna a nudizmus mibenlétét, annyit mondott: "ezek bennszülöttek". (Mellesleg humorérzéke sem volt túl fejlett .)
Mikor hazaértünk a nyaralásból, apám finom vacsorával, józanul és visszafogottan várt minket. Hiányoztunk neki. Miután örömmel újságoltam, hogy még bennszülöttekkel is találkoztunk, idegesen faggatni kezdett arról, láttam-e anyu közelében bácsikat sündörögni. Nem, nem láttam. Természetesen a kérdés jelentőségét sem akartam felfogni. Másfelé tereltem a szót, és csak meséltem, meséltem. Tengeri sünökről, medúzacsípésről, hatalmas hullámokról, apályról és dagályról, az új Adidas cipőmről, finom fagyiról, hajókirándulásról, s egy eperfáról, de kihagytam a butácska barnát, a rendőrt, a kőkerítést, a pincérfiút, talán még a kacsatáncot is. Miért említettem volna? Ugyan mit érdekelt engem, egy hét évest, felnőtt férfiak és nők túlságosan is bonyolult világa...
