Eltűnődtem a múlt csütörtöki találkozónkon. Egy régi rockkocsmába ültünk be, ahol a teleplakátolt falakból még mindig árad az a kesernyés áporodott cigiszag, bár már jó ideje csak az udvaron lehet dohányozni. A sarki bokszból kilesve átlátni a szomszéd terembe, ahol kb. háromnegyed éve még rockzenészek nyomták legalább éjfélig, most meg üresen áll a színpad. Zenegép, biliárdasztal, csocsó és félhomály. Bor. Két deci Irsai. Majd még két deci. Enyhe bódulat, de hiába minden kellék, nagyon is észnél vagyok. És közben körülvesz valami... nehéz megfogalmazni, mi az... régi hangulat vagy légkör, ami teljesen az enyém, mivel korábban ilyen helyeken buliztam a barátokkal, a régi szerelmemmel, s ennek ismerőssége szerencsére némiképp oldja feszengésemet. Csak épp amennyire szükséges. Egy aprócska kapaszkodó az átmeneti zűrzavarban.

Ő szemben ül velem, és már-már hozzáérnék a kezéhez, ahogy a borospoharat billegtetem az ujjaim között, aztán mégsem. Nem lehet. Nem merem megérinteni, pedig tudom, hogy az elég gyorsan eldöntene mindent: vagy lenne bizsergés, vagy nem, utóbbi esetben tudnám, hogy ennyi volt. Visszafogom magam, nem tervezek későbbre se semmit, még egy csókot sem, bár tetszik a látvány, csak azon filózom, hogy lesz-e vajon következő randi. Belebámulok tág pupilláiba, szuggerálom, próbálom megfejteni, próbálom értelmezni a gesztusait, eldönteni, hogy tényleg azt gondolja-e, amit mond. Ez fontos. Tudnom kell, hogy hihetek-e neki. Nem ül túl messze, nincs egy méterre sem, érzem az illatát. Beszívom jó mélyen, bár tudom, hogy nem kéne, ez is veszélyes lehet, és miközben beszél, az agyam azon dolgozik, hogy atomjaira bontsa a felőle érkező kipárolgásokat. Ezalatt megtudom, honnan jött, vannak-e testvérei, barátai, aztán iskolák, munkahely, előző kapcsolatok, volt-e válás, van-e gyerek. Belenéz a szemembe hosszan, nyugodtan. Meleg a tekintete, mosolyog, szépek a fogai. Nem szabályosak, elkelt volna anno egy fogszabályzó, de jól áll neki a szabálytalanság. Ez a szexepilje. Ritkán mozdítja meg a kezét, nem izgága, s ahogy beszéd közben meg-megvillantja fehér tenyerét, nyíltságot sugároz. Ez mind vonzó, megnyerő. Aztán megdicsér. Azt mondja, tetszik neki a szám. Ezt viszont nem kellett volna... Túl direkt, túl célirányos. Jó, hogy nem mindjárt a combomat emlegeti! Megint dicsér. Ezúttal a hosszú vékony ujjaimat. Ajjaj!

Fals és felesleges ez az egész hacacáré, már egy ideje ezt gondolom. Van egy kissé utópisztikus elképzelésem a vakrandiról. Ha rajtam múlna, ez a fogalom valami egészen mást jelentene. Én azt csinálnám, hogy kb. száz embert, férfiakat, nőket vegyesen, beterelnék egy nagyobb terembe, ahol vaksötét van, és hagynám, hogy az orruk vezesse őket. Nesze nektek vakrandi! Válasszatok! Úgyis ez dönt el mindent. A szag. Végső soron nem számít se az öltözék, se a frizura, se a vagány duma, se a sportkocsi, se az életkorod, se a státuszod, ha ez a faktor nem stimmel. Az én módszerem szerint ez lenne az első szűrő.

Igazából pont emiatt már az első találka alkalmával voltak bennem kétségek, mégis esélyt adtam. Az újabb randi gondolatát, azt hiszem, túl hamar megelőlegeztem magunknak, és nehezen változtatok, ha már egyszer eldőlt bennem valami. Az elegáns, kissé fanyar parfümje alól, ami épp illett a zakójához, kikandikált valami furaság, amit akkor nem is igazán tudtam beazonosítani. Csak azt vettem észre, hogy folyton beugrik életem egy korábbi helyszíne: nagymamám zsúfolt kis konyhájában találtam magam, ahol a sütés közben elpárolgó étolajtól ragacsos felületekre már egy jó ideje rakódik és rakódik a rászálló por, ami aztán levakarhatatlanul ottmarad, és olyan szagot áraszt, amit csak ideig-óráig nyom el a frissen sült almás pite illata. Elhessegettem magam körül a konyhát, és figyeltem: töretlenül tetszett, amit láttam, és jól esett, amit hallottam. Bankigazgató, aki szabadidejében sziklát mászik, és még egy buli-zenekarban is gitározik. Túlzásokba esik ugyan a dicséretekkel, de pénze is van, szórakoztató is. Már-már az Isten lába... Meg kellene fogni... Mégis volt valami más is, ami összezavart. A találka után elkísért hazáig. Nem messze, úgy fél órányira lakom a kocsmától, s bár ő autóval érkezett, ha jól emlékszem egy Lexus-t emlegetett, úgy tartotta biztonságosnak, ha nem ülünk be együtt egy kocsiba. Nem tudni, nem lappang-e bármelyikünkben a Vírus, mondta, és nem lenne jó, ha megfertőznénk egymást. Én közben arra gondoltam, hogy végül is vehetnénk fel maszkot, de aztán erősebb volt bennem az afölött érzett öröm, hogy végre találtam valakit, akiben él még némi romantikára való hajlam, és gyalogosan hazakísér. Ellentmondásos vagyok én magam is, az az igazság. Jól esik, hogy valaki ráérősen, szinte ódivatú módon udvarol (na jó, néha bénán dicsérget), hosszan beszélget velem, hazakísér, mégis a következő pillanatban töketlennek látom: egy férfi ne parázzon már holmi vírusok miatt, ha engem akar! Most akkor akar vagy nem akar? Itt valami nem stimmel... Sehogy se tudtam feloldani magamban az ambivalenciát, találni valami megnyugtató gondolatot, és továbbra sem tudtam volna megmondani, hogyan is vagyok én ezzel a lovaggal, merrefelé tartunk mi most éppen.

Vasárnap késő este volt már, hazafelé mentem épp egy barátnőmtől. Abbahagytam a tűnődést, mivel eszembe jutott, hogy hiányzik egy-két dolog a hűtőből, és betértem egy hipermarketbe vásárolni. Felvettem a maszkomat, szereztem bevásárlókocsit, és komótosan pakolgattam bele ezt-azt. Vettem banánt, kenyeret, sajtokat, majd beálltam a hentesárus pulthoz, gondoltam sütök estére egy kis csirkemellet, meg veszek kolbászt is, az mindig jó, ha van otthon.

Az utóbbiból többféle is sorakozott a üveg alatt, és én a nyakamat nyújtogatva, a szememet meresztgetve próbáltam eldönteni, melyikből is kérjek. Már majdnem sorra kerültem, mikor is a maszkomon keresztülfurakodva ismerős parfüm aromája csapta meg az orromat. Abban a pillanatban bevillant a csütörtök este, átjártak a rockkocsmabéli jóleső érzések, s egy meglepően harmonikus közegben találtam magam ott a hipermarket közepén, ugyanis ami a pult mögül felém áradt, tökéletesen egységes illat volt. Felnéztem, és megláttam Őt, aki épp a rutinszerű „mitadhatok?” kérdést tette volna fel, de elakadt a mit-nél, ahogy rám nézett. Az orrát, száját fedő maszk sem tudta eltakarni meglepettségét. A sápadt arcból rémült szemek meredtek rám. Iszonyú dühös lettem: micsoda szemét alak, háborogtam magamban, volt képe átverni engem! Már ott tartottam, hogy átnyúlok a húsok fölött, és elkapom a grabancát, de ez az ötlet, ahogy jött, úgy ment is, villámgyorsan felülírta valami más, valami erősebb. Rámosolyogtam (a szememmel), és biztatón ennyit mondtam: Paco Rabanne egy kis csípős Csabaival keverve, azt hiszem, ez a kedvencem, úgyhogy elvinném mind, ami még maradt itt a pult mögött.

Fotók: https://pixabay.com/