Ez a járvány jókor jött. Nekem. Az én életemben. Úgy értem, ha mondjuk egy évvel vagy kettővel korábban érkezik, talán maga alá temet. És még mielőtt bárki meg akarna kövezni, pontosítok: nem gondolom, hogy bármikor jól tud jönni egy ilyen járvány.
Anyám jár a fejemben. Két éve ment el. Már nem naponta kétszer sírom el magam, hanem mondjuk csak kéthavonta egyszer. Egy-két felszínre óvakodó emlék még meg tudja csavarintani a lelkemet. Ma az jutott az eszembe, vajon miért olyan kontúrosak a fájó emlékek? Miért rögzülnek a memóriámban úgy, mint egy határozott vonalakkal ábrázolt ikon, vagy mint egy rövidfilm, amit gondolatban hatszázszor újrapörgetek, mintha újból és újból fel akarnám venni az eseménysort, hátha sikerül másképp eljátszani a nekünk kiosztott szerepet? Hiába, soha nem sikerül. Mindig ugyanott hibázom, vagy hibázunk, mindig ugyanazok a megbocsáthatatlannak ítélt, türelmetlenül kimondott, buta szavak hagyják el a számat, ugyanazokat a suta, erőtlen mozdulatsorokat, vagy épp a bénultságomat látom magam előtt.
Ezzel párhuzamosan a jó élmények, a pozitív események mintha színtelenek, homályosak lennének, mintha nem is lettem volna ott, mintha folyton kívülről néztem volna az életemről készülő filmet, melynek főszereplője elméletileg én vagyok. Azt hiszem, ez a fájdalmasabb. Miért nem voltam ott? Miért nem éltem bele magam jobban a pillanatba? Miért nem örültem csak úgy, hogy együtt vagyunk? Egy helyen. Ő meg én. Mintha minden örömteli élmény egy másodperc alatt vágtatna át az agyamon. Szinte lehetetlen elidőzni egy snittben. Szinte lehetetlen elhinni. Mintha az öröm, amit nem engedtem meg magamnak úgy igazán, megfoghatatlan lenne.
Eszembe jut, mi lett volna, ha akkor ér ide a járvány, mikor már összekeverte a napokat, mikor már nem lehetett időpontot egyeztetni vele, mert elfelejtette miben maradtunk. Még ha le is jegyezte valahová, hiszen küzdött önmagával, cselekedeteit felülírta pillanatnyi állapota, pillanatnyi késztetései, félelmei, döntései. Vajon hányszor szégyenült volna meg, és dühöngött volna az élelmiszer bolt bejáratánál, és érezte volna megalázottan magát, ha mondjuk 12 óra után jut eszébe, hogy elfogyott a tej? És én hogyan gondoskodtam volna róla, ha nem hagyja, ha felülbírálja, mivel nem érti, mi zajlik körülötte?
És ha nem két évvel ezelőtt, hanem ezen a tavaszon viszi el őt a mentő, soha többet nem láttam volna, és nem tudtam volna tőle elbúcsúzni sem. Bent az intenzíven, túl az agyvérzésen, féloldalasan ugyan, de még rám tudott mosolyogni, még meg tudta simogatni a kezemet, és én, bár előtte soha nem mondtam neki, és ezt többször a szememre is vetette, akkor ott, furcsa magányban, képes voltam többször is kimondani, szeretem. Bénultsága, a vigil kóma jelentette diszkrét jelenléte, ez a bizarr intimitás megtörte szemérmességemet. Ki tudtam mondani. Ez nyugtat meg. Egy kicsit. Ha ez se lett volna, még kevesebb kapaszkodóm marad.
Elbúcsúzni, tudatosan elengedni annak kezét, aki távozni készül, jelentős aktus. A távozónak és az itt maradónak egyaránt. Hálás vagyok anyámnak, hogy még maradt kicsit. Úgy három hétig. Pedig az orvos még egy napot sem jósolt neki, miután bevitték. Három hét elég volt arra, hogy felkészüljek. Nem, nem a legrosszabbra... A legrosszabb verzió valami más lett volna. Ez a rövid időszak segített, hogy el tudjam fogadni azt, amire senki nem számított, ami váratlanul ért. Közel tudtam engedni magamhoz a halál gondolatát.
Ez a járvány így (volt) kegyetlen. Távozókkal és itt maradókkal. Elvette a búcsú lehetőségét.
Fotók: https://pixabay.com/
