Anyu több mint két éve nincs köztünk. Lelket szorongató időszak volt távozása, melyből határvonalat képező sávként jelenik meg emlékeim között a temetés napja.
Visszagondolva már a ceremónia maga is kissé bizarra sikeredett.
A templomi szertartás hagyományos katolikus rituálé szerint zajlott. A pap, háttal állva a népnek (!)(?), érthetetlen módon motyogott maga elé a liturgia szerint. Nagyjából azért nyomon követtem: ének, ima, beszéd, ének, ima (miatyánk – ezt még a motyogás ellenére is valahogy felismertem a ritmusa alapján), majd kísérjük utolsó útjára a halottat.
Miközben az urnatemető felé haladtunk, valami bűz csapta meg az orromat. A rengeteg virágból szétáradó bódító illatba penetráns trágyaszag keveredett. Valaki a közelben épp arra a napra időzítette a trágyázást. Undor és bódultság, újabb érzések csapódtak hát a korábbiak, a szédülés és a torokszorító izgatottság mellé, mire a kolumbáriumba értünk.
A kolumbárium szűk helyiségében nincs lehetőség körbeállni a sírt, mint egy rendes temetőben, így az összegyűlt tömeg nem igen láthatott semmit abból, hogyan került végső helyére az urna anyu hamvaival. Viszont bizonyságot adó jelként felzúgott egy csavarbehajtó. Nem anyaföld puffant keményen a koporsó fedelén, könnyzacskókat szakítva fel kíméletlen hangjával, hanem egy csavarbehajtó sikolyán át forgott helyére a négy csavar, mely lezárta az urnafülkét, s egyúttal jelezte a szertartás végét. Illetve majdnem a végét, mert a tolongó népek még valahogy odanyomakodtak a fülke közelébe, illetve hozzám. Virággal, és megszámlálhatatlan "őszinte részvétemmel".
A nap végén, mint i-re került rá pontként a bónusz esemény, miután végre rendet raktam a vendégek távozása után. Meg miután magamhoz tértem. Ugyanis Barni bával, aki anyám utolsó nagy szerelme volt, s egyébként apám egyetlen igaz barátja (hűtlenségről azonban szó sincs, apu-anyu harminc évvel ezelőtt elváltak), órákon át emlékeztünk meg anyámról, néhány kupica pálinkával öblítve le a nehéz szavakat.
A pálinka okozta átmeneti bódulat segített picit fellélegezni. Ez az egész temetés dolog iszonyatos teherként ült amúgy a vállamon. Nem a ceremónia, vagy az azt megelőző szervezés nyomott össze, persze az sem volt könnyű, hanem a sok ostoba megjegyzés, amit kénytelen voltam elviselni a rokonoktól, meg anyu régi barátaitól. Úgy sopánkodtak, jajveszékeltek az orrom előtt, mellőzve mindenféle empátiát ("Ki hitte volna, hogy ez fog történni, hiszen olyan erős asszony volt! Jaj, én úgy ki vagyok akadva!"), mintha tőlem várták volna a vigasztaló szavakat. A legjobb rész pedig talán az volt, mikor ebéd közben a kedves vendégek autóikat, meg a külföldi nyaralásokat kezdték számba venni. ("Mi szerényen élünk, nekünk csak ez a kis Suzuki van. De a vejemék, Angéla meg férje, tudjátok, akik Németországban élnek, na, ők épp pár hete vettek egy Volvo XC60-ast.") Gyorsan kimentem inkább a konyhába, mintha dolgom lenne, ne kelljen tovább hallgatnom őket.
Szóval bónusz eseményként dugulást hárítottunk azon a temetés utáni estén. A kert alatt végigszaladó, a szennyvizet a csatornába vezető csőben valahol elakadt egy nagyobb mennyiségű matéria, majd felszínre törvén, némi fekália, s főként csatornalé öntötte el a szép zöld gyepet. Anyám gyepét. Anyám kertjének gyepét. Annak a háznak a kertjének a gyepét, ami nem is volt teljesen az övé. Vagyis nem úgy volt az övé, ahogy ő gondolta. S hogy törtszámokban kifejezve mennyi jutott végül neki, ööö izé, nekem, az nem sokkal később, a hagyaték rendezése során derült ki. (Végül az én káromra.) Szóval este 10-kor a kertben, fejlámpákkal felszerelkezve hárítottuk a dugulást, s közben nekem baljós előérzetem támadt. Sejtésem a törtszámokkal, és a rokonok szándékával kapcsolatosan. Csak akkor ez még nem volt más, csupán rossz érzés.
Mivel éltem én már meg hasonlókat. Egész lakást elöntő csatornalével, újonnan vásárolt, de hibásan öntött, vizet át nem eresztő vécécsészével már találkoztam. Jellemzően aktuális párkapcsolatom haldokló szakaszában történtek ilyesmik. Ha nem akartam meglátni, milyen posványban csücsülök éppen, előbb vagy utóbb elöntött minket a szar. A temetés után, fájdalom ide vagy oda, nem tudtam nem meglátni az analógiát a feltörő mocskos víz, és az eddig eltakargatott rosszindulat, harag, sértettség, az évek során a lelkek mélyén lerakódott, mérgezővé vált salakanyagok között.
