Vajon lesz-e más

az éjen túl születnek, növekednek-e

még tágas új nappalok, vagy ez a terjeszkedő

Feketeség felzabál minden hajnalt

örök ébrenlét ködében ösztövér álmokkal

számolja fel bennem végleg a csendet,

és nem enged:

odaláncol átmeneti ágyadhoz,

melyen két part közé feszülve fekszel

sima takaródon lomhán araszolnak az árnyak

az ágy lábához bújok ez most otthonom

retinámon vágatlan film az idő

félelmem mögött a bizonyosság nő:

nem maradsz

óvatosan halkan lépsz tovább

nem borzolva fel az éj sötét hullámait

eloldod láncaim is, de én még maradok

egyelőre nincs hova

ami volt már nem haza

egy másik univerzum partján állsz

várom, hogy mosolyogva ints felém:

"ne félj, minden rendben van így..."

hiába

a világűr

tiszta hidegében

vacogok, bolygó vol-

tam, az is maradok, te

kihúnyó csillag cél-

talan sodródásra

ítélsz