Emlékeztek Fricire?

Ő az én négy-igencsakésaránytalanulrövidke-lábú agg keverék kutyabarátom, akivel nem terveztem ugyan barátságot, se semmiféle komolyabb kapcsolatot, aztán mégiscsak lett. Valami. Valami mély és erős, úgy sejtem. Ezekről a sejtéseimről akkor szerzek tudomást, amikor mondjuk dühös vagyok rá. Például azért, mert a konyhakőre pisilt, majd pisis lábbal keresztülbandukolt a lakáson, vagy akkor, amikor ügyetlenül kiborította a vizes edényét, véletlenül szétszórta a száraz eledelt, vagy nem véletlenül, kifejezetten direkt megette a macskakaját. Ilyenkor mérgemben átfut az agyamon, hogy legszívesebben eltenném őt láb alól. Tényleg. Hiszen kinek hiányzik épp egy nagy rohanás közepén, az indulás előtt öt perccel lakásfertőtlenítéssel foglalatoskodni, amúgy meg folyton porszívózni, tappancsokat törölgetni, macskatálakat felügyelni?! Egyszóval nincsen nekem ennyi időm, a fene egye meg! Kell ez nekem? Akarom én ezt?

Aztán belegondolok. Elképzelem, hogy reggel felkelek, lejövök az emeletről, felhúzom a redőnyöket, és nem látom őt a nappali közepén békésen szuszogni. Nem kell naponta háromszor sétálni mennem, persze egyre rövidebb sétákra, mert már csak egyre rövidebb távokat bír, nem látom őt, amint macskaseregtől kísérve cammog, botorkál vaksin a hepehupás környékbeli utcákban, nem érezhetem végtelen nyugalmat árasztó jelenlétét az otthonom falai között. Elképzelem, és akkor úgy döntök, még bírom. Még belefér. Még sokkal több ebben a jó, mint a rossz. Talán neki is, nem csak nekem. Talán még bírja ő is kicsit, még maradni akar. Velem, velünk, a macskahaverokkal.

Frici  úgy nagyjából két és fél éve került hozzám. Ennek körülményeiről itt olvashatsz. Édesanyámtól örököltem őt, és mikor a sorsáról dönteni kellett, sokáig egyáltalán nem volt benne a pakliban, hogy én fogok gondoskodni róla. Aztán mégiscsak úgy alakult. Korábban azt terveztem, elaltatom, miután nem találtam jobb megoldást, hiszen egy öregecske, vak és félig-meddig süket, kerthez szokott kutyusról volt szó. Végül mikor cselekvésre került volna a sor, hirtelen úgy éreztem, képtelen vagyok rá.

Túl sok veszteség ért akkoriban, és túl sok változás történt az életemben. Egymás után ment el apu és anyu, költöztem, hagyatékokat rendeztem, munkahelyet hagytam ott épp. Külső és belső veszteségekkel kellett megküzdenem. Az illúziók – életemet addig elborító – köde feloszlani látszott, majd egyre tisztábbá és kontúrosabbá vált, hogy ebben a válságos helyzetben ki az, aki mellettem áll, kire számíthatok valójában. Így hát meglepően sok ember tűnt el mellőlem, ami fájó volt ugyan, de ebben a vákuumban keletkezett magány gyógyítón hatott rám.

Végül is erről akartam írni. Ez lenne mondandóm lényege. Frici azért maradt, mert én gyenge voltam, és nem voltam képes még több veszteséget elviselni, pedig akkor még más volt a viszonyunk. Tényleg gyenge voltam? Nem tudom, lehet. Úgy éreztem, nem vagyok képes még egy adag fájdalmat elbírni, így bevállaltam őt bosszankodva, azzal a gondolattal, hogy persze, nyilván, mint mindig, megint nekem jut a nehéz helyzetek megoldása, megint nekem kell a nyakamba venni valamit, ami nem is biztos, hogy az én dolgom lenne.

Vagy az én dolgom? - Valószínűleg mégis. Hiszen az ember nem csak jó és rossz tulajdonságokat, szép házat  vagy épp adósságot, töltött káposzta receptet, elromlott faliórát, eladhatatlan hatalmas csendéleteket örökölhet, hanem akár egy élőlényt. Egy életet, amiről dönteni lehet, minek tekintem: feladatnak, nyűgnek, tehernek, vagy inkább másképp nézek rá, és meglátom benne azt, ami kedves és örömet adó, ami tulajdonképpen összeköt édesanyámmal, hiszen az övé volt, korábban ő etette, ő simogatta...

Azt gondolom, nem lehet mentálisan és fizikailag épen elviselni, ha az ember körül hirtelen minden megváltozik. Kell legalább egy fix pont, amiben meg lehet kapaszkodni, különben elsodornak a történések. Frici efféle fix pont lett nekem. Pár éve csupán egy feladat volt elintézendőim listáján, most pedig ajándéknak tekintem, egy csodának, amit anyukám hagyott itt nekem. Kaptam egy kapaszkodót, s bár szinte minden borult, megmaradtam, amit talán ennek az ajándéknak is köszönhetek. :)

Már jócskán elmúlt éjfél is, mikor Emma leparkolt az orvosi ügyeletnél. A csapzott hajú doktornő után sietett, aki korábban kinn járt a háznál, de a lakásba nem volt hajlandó bemenni, pedig az ő dolga lett volna kizárni az idegenkezűséget. Csak épp hogy belépett az ajtón, egy pillantást vetett a lakás belseje felé, majd kezét az orra elé szorítva már rohant is le a második emeletre, onnan kiabált fel, hogy rendben, ő eleget látott, visszamegy az ügyeletre, ott várja Emmát, mivel ki kell tölteni néhány papírt. Ez a dolgok hivatalos menete.

Az íróasztalához ült le éppen, és erősen köhögött, mikor Emma belépett. Nem kínálta hellyel, kapkodva elővette az űrlapokat, s kérdéseket tett fel a lánynak, aki, bár alig volt magánál, s minden porcikája reszketett, önmagát is meglepve mégis képes volt előkotorni memóriájából a kért adatokat, s közben, mint egy pillanatokra teljesen lelassuló, majd meg-megszakadó dokumentumfilmet, nézte saját története részleteit: a rendelő neoncsővel megvilágított tiszta falait, a fehér üvegajtós szekrényt, az orvost az asztal mögött, és közben a reszketés takarásában felfedezni vélt némi szégyenkezést. Nem csak magát szégyellte, eleve mindenért, ami történt éppen, hanem a doktornő helyett is, aki köhécselve maga elé meredt, idegesen rángatta a papíron a tollat, s láthatóan alig várta, hogy a végére érjen a dolognak, legyen kitöltve minden rubrika, és ő kimehessen egy szál cigire, elfelejteni pár percre ezt a nyüves munkát. Emma mindeközben úgy érezte, mintha a filmben, melyet kívülről nézett, s melynek egyúttal főszereplője is volt, kiszámíthatatlanul követnék egymást a jelenetek. A rendező persze sehol, s csak sejteni lehet, melyik jelenet következik. Dátumokat képes volt közölni, de amúgy nem tudta a szöveget. Soha nem akart ilyen filmben játszani, ebben meg pláne nem, mégis belekerült. Egy elfuserált sztori hősnője lett, de nem volt ideje felkészülni, így hát csak kapkodta a fejét, a többiek játékát követve igyekezett nem lemaradni a cselekményről, próbálta legalább arrafelé fordítani a tekintetét, amerre fordítani kell, és felfogni a szavakat, melyek elhagyják a többi szereplő száját.

A fekete transzporter közvetlenül a bejárat előtt állt nyitott hátsó ajtókkal, egyelőre üresen, mire Emma visszaért az ügyeletről. A szállítókat a doktornő rendelte a házhoz. Vagy a rendőr. Az épület bejárati ajtaját kitámasztották, egyre több ablakban gyúlt fény, a legfelső szinten lakó Novák család tagjai a párkányra támaszkodva hajolgattak kifelé. Korábban ők voltak azok, akik először megjelentek a lépcsőházban, amikor a lakatos, úgy fél tizenegy tájékán, nagy robajjal elkezdte szétfúrni a zárat. A lakatost a rendőr hívta, aki már fél tíz óta dekkolt a lakásnál. Őt és egy társát rendelték ki, mikor Emma személyesen segítséget kért az őrsön. Néha eltűnt, leszaladt a társához, aki a szolgálati autóban forgó gyomorral ücsörgött, s közben telefonált, intézkedett. A rendőr fiatal srác volt, láthatóan kényelmetlenül érezte magát a helyzettől. Eleinte párszor megkérdezte a lányt, nem lehetne-e még néhány ismerőst felhívni, nem lehet-e, hogy a keresett férfi csak nem szólt, hogy elutazik... aztán ide-oda téblábolt, majd egyszer csak odalépett a reszkető Emmához, zavartan ránézett, és ennyit mondott: "– ne számíts semmi jóra, nézd, az ajtó körül és a lépcsőházban is mindenhol legyek hevernek!"

Emma, bár korábban nem vette észre a metálzöld tetemeket, valójában már akkor érezte, mire számíthat, mikor békés esti sétáját félbeszakította a szokásos dallamon megszólaló mobil hangja, s meglátta Klári nevét a kijelzőn. A mostohaanyja nagyon ritkán hívta fel, általában csak akkor, ha valami baj történt a családban. Ő volt az utolsó exfeleség, ezért neki jeleztek a szomszédok, hogy már több hete nem látták a volt férjét, talán nem ártana utánanézni. Ott rejtőzött a beszélgetésben kimondatlanul a nap egyetlen lehetséges kimenetele. Valahogyan, szavakkal nem leírható módon, mint egy tömörített fájlt, a lány megkapta Kláritól a rá váró éjszaka forgatókönyvét is. Talán két mondat közötti levegővételnyi szünetben, a hallgatásban volt kódolva az üzenet, s Emmának nem volt más választása, vállalta az ily módon rá testált feladatot, bár már akkor is sejtette, hogy hiába a forgatókönyv, a neki szánt szerepnek képtelen lesz megfelelni. Abban a lélegzetnyi pillanatban látta előre azt is, hogy itt fog állni ez előtt a nagyon is ismerős ajtó előtt, mely mögött gyermekkora legfőbb díszletei találhatók, s mely ajtón több éve be se kopogott, az elmúlt órában pedig már hiába tette, hiába csengetett, zörgött, dörömbölt, nem jött bentről válasz.

A lakatos befejezte a munkáját, a láncot is szétvágta, az ajtó kitárult, a rendőr zseblámpáját maga előtt tartva lassan, s egy rendőrhöz képest viszonylag bizonytalan léptekkel indult el lakás belseje felé. Az előszobában, ezüstös zöld szőnyegként csillogtak a légytetemek. Végtelen percek teltek el míg a rendőr visszatért. Emmára nézett, aki minden szóra csak bólogatott, fegyelmezetten várta, mi következik.

Miután visszatért az orvosi ügyeletről, csak ült a kocsiban. Órák teltek el, de lehet hogy csak percek. Mindenesetre óráknak tűntek. A visszapillantótükörbe lesett, háttal ült a bejáratnak. A lépcsőházban sötét alakok cipekedtek, irtó lassan haladtak lefelé, majd pár perccel később valamit betettek az autóba, s rácsukták az fekete ajtószárnyakat. Emma nagy lélegzetet vett, készült az utolsó jelenetre: mindjárt kiszáll a kocsiból, odalép a szállítókhoz, még egyszer aláír, s miután Novákéktól és a többi szomszédtól, a lakatostól meg a rendőrtől is már elfogadott néhány "őszinte részvétemet", erre az utolsóra már szinte rutinosan fog egy köszönömmel reagálni, és aztán hazamegy. Úgy érezte, ez is több, mint amit el lehet bírni, több, mint amit elképzelt, mikor néhány órával korábban tűpontos intuícióként megkapta a tömörített verziójú szkriptet, mely felfoghatatlanul gyorsan, s egyúttal elviselhetetlenül lassan bomlott szét rövidke snittekre, s melyek közül egyet, az utolsó előttit, önmaga számára inkább kihúzott: Nem akarta látni a fekete nejlonzsákot egy pillanatra sem. Nem akarta, hogy emlékeit összezavarja bármi, ami gyermekkora legizgalmasabb szereplőjéhez kapcsolódott, ahhoz, akit életében leginkább apunak hívott.

Eltűnődtem a múlt csütörtöki találkozónkon. Egy régi rockkocsmába ültünk be, ahol a teleplakátolt falakból még mindig árad az a kesernyés áporodott cigiszag, bár már jó ideje csak az udvaron lehet dohányozni. A sarki bokszból kilesve átlátni a szomszéd terembe, ahol kb. háromnegyed éve még rockzenészek nyomták legalább éjfélig, most meg üresen áll a színpad. Zenegép, biliárdasztal, csocsó és félhomály. Bor. Két deci Irsai. Majd még két deci. Enyhe bódulat, de hiába minden kellék, nagyon is észnél vagyok. És közben körülvesz valami... nehéz megfogalmazni, mi az... régi hangulat vagy légkör, ami teljesen az enyém, mivel korábban ilyen helyeken buliztam a barátokkal, a régi szerelmemmel, s ennek ismerőssége szerencsére némiképp oldja feszengésemet. Csak épp amennyire szükséges. Egy aprócska kapaszkodó az átmeneti zűrzavarban.

Ő szemben ül velem, és már-már hozzáérnék a kezéhez, ahogy a borospoharat billegtetem az ujjaim között, aztán mégsem. Nem lehet. Nem merem megérinteni, pedig tudom, hogy az elég gyorsan eldöntene mindent: vagy lenne bizsergés, vagy nem, utóbbi esetben tudnám, hogy ennyi volt. Visszafogom magam, nem tervezek későbbre se semmit, még egy csókot sem, bár tetszik a látvány, csak azon filózom, hogy lesz-e vajon következő randi. Belebámulok tág pupilláiba, szuggerálom, próbálom megfejteni, próbálom értelmezni a gesztusait, eldönteni, hogy tényleg azt gondolja-e, amit mond. Ez fontos. Tudnom kell, hogy hihetek-e neki. Nem ül túl messze, nincs egy méterre sem, érzem az illatát. Beszívom jó mélyen, bár tudom, hogy nem kéne, ez is veszélyes lehet, és miközben beszél, az agyam azon dolgozik, hogy atomjaira bontsa a felőle érkező kipárolgásokat. Ezalatt megtudom, honnan jött, vannak-e testvérei, barátai, aztán iskolák, munkahely, előző kapcsolatok, volt-e válás, van-e gyerek. Belenéz a szemembe hosszan, nyugodtan. Meleg a tekintete, mosolyog, szépek a fogai. Nem szabályosak, elkelt volna anno egy fogszabályzó, de jól áll neki a szabálytalanság. Ez a szexepilje. Ritkán mozdítja meg a kezét, nem izgága, s ahogy beszéd közben meg-megvillantja fehér tenyerét, nyíltságot sugároz. Ez mind vonzó, megnyerő. Aztán megdicsér. Azt mondja, tetszik neki a szám. Ezt viszont nem kellett volna... Túl direkt, túl célirányos. Jó, hogy nem mindjárt a combomat emlegeti! Megint dicsér. Ezúttal a hosszú vékony ujjaimat. Ajjaj!

Fals és felesleges ez az egész hacacáré, már egy ideje ezt gondolom. Van egy kissé utópisztikus elképzelésem a vakrandiról. Ha rajtam múlna, ez a fogalom valami egészen mást jelentene. Én azt csinálnám, hogy kb. száz embert, férfiakat, nőket vegyesen, beterelnék egy nagyobb terembe, ahol vaksötét van, és hagynám, hogy az orruk vezesse őket. Nesze nektek vakrandi! Válasszatok! Úgyis ez dönt el mindent. A szag. Végső soron nem számít se az öltözék, se a frizura, se a vagány duma, se a sportkocsi, se az életkorod, se a státuszod, ha ez a faktor nem stimmel. Az én módszerem szerint ez lenne az első szűrő.

Igazából pont emiatt már az első találka alkalmával voltak bennem kétségek, mégis esélyt adtam. Az újabb randi gondolatát, azt hiszem, túl hamar megelőlegeztem magunknak, és nehezen változtatok, ha már egyszer eldőlt bennem valami. Az elegáns, kissé fanyar parfümje alól, ami épp illett a zakójához, kikandikált valami furaság, amit akkor nem is igazán tudtam beazonosítani. Csak azt vettem észre, hogy folyton beugrik életem egy korábbi helyszíne: nagymamám zsúfolt kis konyhájában találtam magam, ahol a sütés közben elpárolgó étolajtól ragacsos felületekre már egy jó ideje rakódik és rakódik a rászálló por, ami aztán levakarhatatlanul ottmarad, és olyan szagot áraszt, amit csak ideig-óráig nyom el a frissen sült almás pite illata. Elhessegettem magam körül a konyhát, és figyeltem: töretlenül tetszett, amit láttam, és jól esett, amit hallottam. Bankigazgató, aki szabadidejében sziklát mászik, és még egy buli-zenekarban is gitározik. Túlzásokba esik ugyan a dicséretekkel, de pénze is van, szórakoztató is. Már-már az Isten lába... Meg kellene fogni... Mégis volt valami más is, ami összezavart. A találka után elkísért hazáig. Nem messze, úgy fél órányira lakom a kocsmától, s bár ő autóval érkezett, ha jól emlékszem egy Lexus-t emlegetett, úgy tartotta biztonságosnak, ha nem ülünk be együtt egy kocsiba. Nem tudni, nem lappang-e bármelyikünkben a Vírus, mondta, és nem lenne jó, ha megfertőznénk egymást. Én közben arra gondoltam, hogy végül is vehetnénk fel maszkot, de aztán erősebb volt bennem az afölött érzett öröm, hogy végre találtam valakit, akiben él még némi romantikára való hajlam, és gyalogosan hazakísér. Ellentmondásos vagyok én magam is, az az igazság. Jól esik, hogy valaki ráérősen, szinte ódivatú módon udvarol (na jó, néha bénán dicsérget), hosszan beszélget velem, hazakísér, mégis a következő pillanatban töketlennek látom: egy férfi ne parázzon már holmi vírusok miatt, ha engem akar! Most akkor akar vagy nem akar? Itt valami nem stimmel... Sehogy se tudtam feloldani magamban az ambivalenciát, találni valami megnyugtató gondolatot, és továbbra sem tudtam volna megmondani, hogyan is vagyok én ezzel a lovaggal, merrefelé tartunk mi most éppen.

Vasárnap késő este volt már, hazafelé mentem épp egy barátnőmtől. Abbahagytam a tűnődést, mivel eszembe jutott, hogy hiányzik egy-két dolog a hűtőből, és betértem egy hipermarketbe vásárolni. Felvettem a maszkomat, szereztem bevásárlókocsit, és komótosan pakolgattam bele ezt-azt. Vettem banánt, kenyeret, sajtokat, majd beálltam a hentesárus pulthoz, gondoltam sütök estére egy kis csirkemellet, meg veszek kolbászt is, az mindig jó, ha van otthon.

Az utóbbiból többféle is sorakozott a üveg alatt, és én a nyakamat nyújtogatva, a szememet meresztgetve próbáltam eldönteni, melyikből is kérjek. Már majdnem sorra kerültem, mikor is a maszkomon keresztülfurakodva ismerős parfüm aromája csapta meg az orromat. Abban a pillanatban bevillant a csütörtök este, átjártak a rockkocsmabéli jóleső érzések, s egy meglepően harmonikus közegben találtam magam ott a hipermarket közepén, ugyanis ami a pult mögül felém áradt, tökéletesen egységes illat volt. Felnéztem, és megláttam Őt, aki épp a rutinszerű „mitadhatok?” kérdést tette volna fel, de elakadt a mit-nél, ahogy rám nézett. Az orrát, száját fedő maszk sem tudta eltakarni meglepettségét. A sápadt arcból rémült szemek meredtek rám. Iszonyú dühös lettem: micsoda szemét alak, háborogtam magamban, volt képe átverni engem! Már ott tartottam, hogy átnyúlok a húsok fölött, és elkapom a grabancát, de ez az ötlet, ahogy jött, úgy ment is, villámgyorsan felülírta valami más, valami erősebb. Rámosolyogtam (a szememmel), és biztatón ennyit mondtam: Paco Rabanne egy kis csípős Csabaival keverve, azt hiszem, ez a kedvencem, úgyhogy elvinném mind, ami még maradt itt a pult mögött.

Fotók: https://pixabay.com/

Halasi néni már bőven túl volt a nyolcvanon, talán a kilencvenen is, mikor bekerült az otthonba valamikor az előző évezred végén, azaz ha jó számolom, már több, mint húsz éve. Terebélyes, széles csípőjű, szépen őszülő szemüveges néni volt, élénk tekintettel, arcán hibátlan fehér bőrrel, s meglepő módon alig egy-két ránccal. Szeretett délutánonként mexikói sorozatokat nézni, s jókat szunyókálni közben a meglehetős hangerő ellenére. Kedélyes idős asszony volt, akit szívesen hallgattam. Nem keseredett meg, megőrizte jókedvét, humorát. Kedvelte a pikantériát, s amikor csak tehette, némiképp szaftos megjegyzéseket tett hol a filmben szereplőkre, hol mondjuk Karcsi bácsira és az őt épp ellátó ápolónőre.

Történetei is jellemzően valamilyen szempontból végletes eseményeket rögzítettek, melyek a horror műfajához, vagy épp a pornográfiához álltak közel.

A néni az első világháború előtt született, legidősebb leánygyermekként, így, mivel édesapja katonaként szolgált, és sajnos nem tért vissza a háborúból, a néni édesanyjának jobb kezévé vált. Hamar megtanulta, mit jelent dolgozni, mit jelent felelősséget vállalni a kisebbekért. Megtanult nélkülözni, megtanulta hogyan kell beosztani azt a keveset, ami van. Menet közben egy időre elfelejtette, mit jelent a játék, mit jelent a pihenés, a semmittevés, hol vannak a saját vágyai, ám humora, életigenlése jelzi, hogy sok idő eltelte után sikerült visszatalálnia önmagához. Két világháborút vészelt át. Nem merültek fel cizellált kérdések, hiszen egyetlen dolog volt fontos: életben kellett maradni. Enni kellett, ruházkodni kellett, oltalmazó falakra lelni. Halasi néni mindig odafigyelt másokra, még sem mondhatni, hogy érzékeny lélek lett volna. Viszont keménynek sem nevezném. Igazi edzett, talpraesett túlélő volt. Nem bonyolította túl az életet. Mindig azt tette, amit kell, illetve amit lehet. Rendre valahogy megoldotta, amit elé gördített az élet. Hogy volt-e valaha igazán boldog? Én azt hiszem, igen. Az ő hangján így szól a történet:

Alig múltam 17, mikor a Szolnok melletti kis faluból felkerültem Pestre. Nem volt egyszerű egy magamfajta parasztlánynak feltalálni magát a nagyvárosban. Minden hatalmas volt, nyüzsgött, mozgott, lüktetett. Pár hétig szédelegve forogtam ebben a sűrűségben, de később megszoktam, sőt egy idő után kifejezetten élveztem. Csodáltam az éjszakai fényeket, a széles hidakat, a díszes kapualjakat, a színes kirakatokat. A szagokat viszont nehéz volt elviselni. Otthon mindig tartottunk állatokat. Mindenféle jószágot. Baromfit, disznót, kecskéket. Nekem soha nem volt büdös körülöttük a munka. Szó szerint. A ganézás sem. A trágya szaga olyan természetes volt, ám a pesti kanálisokból, a gangos házak folyosóvégi blokkjaiból áradó fekália és ammónia szaga összekeveredve a vice-lakásból felszálló pörköltszaggal, mindig rendesen felkavarta a gyomromat.

Tudja, először az ügyvéd úrékhoz szegődtem el mindenes főzőnőnek. A Weisz ügyvédúréké volt egy egész háztömb a Dalszínház utcában. Képzelje, életemben először lett saját szobám. No nem nagy, inkább csak egy kamrácska, épp hogy elfért benne az ágyam, meg egy kis szekrényke a holmimmal, de hát eleinte amúgy sem volt szinte semmim, csak amit magamon viseltem. Bizony, még bugyim se. Eleinte azt se tudtam, mi az. Fürdőszobát meg akkor láttam életemben először. Fura volt, hogy ezek örökké fürdenek, piperészkednek, pazarolják a vizet. Aztán persze tőlem is elvárták. Azt is megszoktam. Nem volt nehéz a jót megszokni, hiszen otthon még saját fekhely se jutott. Sokszor ketten-hárman aludtunk egy dunyha alatt, itt meg külön ágy... sőt, még ablaka is volt a szobámnak. Igaz a folyosóra nézett, de én boldog voltam, olyan nagyon boldog. Úgy éreztem, itt, a fővárosban bármi lehetséges. Terveim voltak. Dolgozom szorgalmasan, minden tőlem telhetőt megteszek, aztán majd megismerkedem valakivel, férjhez megyek, közösen lakást bérlünk, miközben én egy kis ruhaüzletben vállalok munkát, ahol gyönyörű hölgyeket szolgálok ki, kiknek kabátjából és pompás hajkölteményből egzotikus illatok szöknek szerteszét, és betöltik az üzlet belsejét. Később talán saját boltot nyitunk a férjemmel, aki erős, talpraesett ember, és persze majd gyermekeink is lesznek, legalább három...

Álmodoztam, reménykedtem. Rendszeresen eljártam még a templomba is imádkozni. Rendes, tisztességes lány voltam én, de hát, meg kell hagyni, meglehetősen naiv. Gondolhatja, mi történt. No, hát igen, pontosan, ahogy sejti...

Már akkor ismeretlen balsejtelem kerített hatalmába, amikor az ifjonc Jenőke, Ödön úr fia, ha kell, ha nem, dicsérgetett. Hogy így meg úgy, milyen szép a bőröm meg a szemem, meg hogy ő ilyen formás, bájos vidéki leányt még soha nem is látott, és hogy a szám olyan piros, mint a meggy, az orromat meg mintha egy szobrász faragta volna tökéletesre, és amikor feltűzöm a hajam kontyba, és kivillan hátul a fehér nyakam, hát ő annak a látványába beleszédül... Ilyeneket mondott na, én meg azt se tudtam, hová nézzek, hova bújjak, mit is feleljek. Amúgy se igen tudtam, miként kell bánni a férfinéppel. Nagyon fiatal voltam még, a tojáshéj szinte a fenekemen. Jól esett persze a kedvesség, a dicsérő szavak, de pontosan tudtam, hogy ebből semmi jó nem sülhet ki, és bármi is történik, abból én jövök ki rosszul.

Egyszer aztán az ügyvéd úrék elutaztak, és csak Jenőke maradt otthon. Ügyvédbojtár volt édesapja irodájában, így csak estefelé járt haza, vagy még később... Az itt-ott elejtett félmondatokból összeraktam magamban, hogy az úrficska az estéit rendszerint kávéházakban tölti, aztán még ki tudja hol. Akkoriban a kávéház természetesen mást jelentett, mint manapság. Ott volt például az EMKE. Micsoda fantasztikus, hangulatos hely! Gyönyörű berendezés, finom ételek, jazzmuzsika, énekesek, kabaré, cigányzene. Nem beszélve az elegáns hölgyekről, akik a gazdag férfiakat odavonzották. Jelentős kulturális élet folyt egy ilyen helyen. Később én is dolgoztam ott, a ruhatárban, de ne szaladjak előre...

Szóval Jenőke éjjel tizenegy körül támolygott haza. Én, egy szokványos napon, ha nem volt épp vendég a háznál, és nem kellett még éjfélkor is a tányérokat súrolnom, vagy újabb üveg bort szervírozni az uraknak, már kilenc órakor ágyba bújtam, és mivel napközben jól elfáradtam, hamar el is aludtam. Így történt azon a bizonyos estén is. Egyszer csak arra ébredtem, hogy Jenőke hangosan kurjongat az előszobában. Nem volt egyedül. Még egy férfi és egy női hangot is hallani véltem. Harsányak voltak mindannyian, nevettek, danásztak, majd felverték az egész házat. Megijedtem, felültem az ágy szélére, és füleltem, vártam, mi fog történni. Az úrfi az ajtómhoz lépett, és dörömbölni kezdett: Matild, kelj fel, hozz nekünk bort meg egy kis sültet! Na, gyerünk, mi lesz már, kapd össze magad!

Rémülten gyújtottam világot, gyorsan magamra öltöttem valami göncöt, épphogy megigazítottam a hajamat, és kiléptem a szobámból. Ott állt egy méterre Jenő, mellette a fiatal pár, láthatóan már nem éppen józan állapotban, és vigyorogva mustráltak engem. Hirtelen az úrfi mellém penderült, egy gyors mozdulattal karját a derekam mögé fonta, és szorosan magához húzott, hogy a meglepetéstől moccanni sem bírtam, még levegőt is elfelejtettem venni. Na, látjátok, ugye megmondtam, hogy egy tünemény ez a lány. Micsoda formás csípő, kerek pofika, ártatlan szemek! Ne menekülj, teee, mert megharaplak, hé! S tényleg úgy is tett. Még közelebb rántott magához, a hajamat hátulról megfogta, félrehúzta, és a nyakamba beleharapott. Nem túl erősen, de azért megmaradt a nyoma. Ösztönösen védekezni kezdtem, toltam, löktem volna el magamtól, de ő sokkal elszántabb volt, mint én.

Nyugodj meg, Matild, nem akarlak én bántani, dehogy akarlak, csak épp jól érezzük magunkat a barátaimmal, és szeretném, ha te is csatlakoznál! Csak legyél velem egy kicsit kedvesebb, na! Kérlek, Matild! Matildka, nézz már rám, ne félj, nem vagyok én olyan, nem kell tőlem tartanod! Na, gyerünk, iparkodj, eridj a konyhába, és hozd azt a bort meg sültet! Bent várunk a hallban!

Úgy tettem, ahogy mondta. Rémülten és remegő kézzel-lábbal, de összeszedtem, amit kért, és bevittem a helyiségbe, ahol ők már szétvetett tagokkal hevertek szanaszét a pamlagon, karosszékben. Letettem az asztalra a tálcát az itallal, sülttel, és indultam volna kifelé poharakért, tányérokért, vagy fordítva, már nem emlékszem, ám ekkor újra utánam nyúlt, lerántott az ölébe, puha tenyerébe vette az arcomat, majd az államat az ujjai közé csípve sugdosni kezdett a fülembe: ezt itt, ezt a finom kis husikát itt az állacskádon, fognám, és forró zsírban sütném ki, hogy megegyem. Hmmm. Majd ujjait az államtól a nyakamon keresztül végighúzta a mellem fölött összehúzott neglizsé irányába. Egy pillanatra megállt a kulcscsontok vonalánál, és ott elidőzve babrált rajtam. Simogatott, dédelgetett, finom kezével játszott rajtam. A torkomban éreztem dobogni a szívemet, meg még máshol is. Ismeretlen érzések kerítettek hatalmukba, de mivel a félelem erősebb volt, valahogy mégis kiszabadítottam magamat, és kiszaladtam a konyhába. Mikor visszatértem, nyerítve-vihogva ültek az asztal körül, és megkértek, vágjam fel a húst, öntsek a borból. Jenő maga mellé ültetett, egy falatot a villájára tűzött, és a számba dugta. Egyél velem Matild, te csodálatos virágszál, te illatos gyöngyvirág, te! Olyan finom vagy, megeszlek a sült mellé téged is. Ezzel egyik ujjamat a szájába vette, és nyalogatni kezdte. Közben maga elé vett egy borospoharat, és bort töltött bele. Ezt idd meg, gyöngyöm, idd meg, kérlek! Hát megittam. Aztán még töltött, és addig tukmálta, kénytelen-kelletlen azt is leengedtem a torkomon. A bor bódítón hatott rám, már majdnem elérte Jenőke, hogy olyan kedves legyek vele, ahogyan ő elvárta, de közben előbukkant egy gyerekkori emlék, és hirtelen rosszullét fogott el, ki kellett menjek.

Eszembe jutott az egyik gazda, akinél szolgáltam. Nem is tudom, talán 9-10 éves lehetettem. Liba-pásztorkodtam, később meg pesztonka voltam náluk. A részletekre már nem igen emlékszem, de azt biztosan tudom, hogy az uraságék 2-3 éves csemetéjét kellett felügyelnem, aki épp aludt, így más dolgom különben nem lévén, az ablakon bámészkodtam kifelé, és hát épp elkaptam a tekintettemmel, ahogy gazdám a ház mellett álló cseresznyefa tövébe vizel. Akaratomon kívül megláttam a micsodáját is. Hát már az eléggé ijesztő volt. Nem láttam még előtte soha akkora nagy fehér lompost. Olyan nagy és fehér volt, hogy kirázott tőle a hideg, s még napok múlva is arról voltak rémálmaim. Később bejött a házba, lekváros kenyeret kent magának, és összekente a kezét. Kihívott magához a konyhába, és utasított, hogy nyaljam le róla a lekvárt. Pfujj, a perverz disznó, hogy miért nem sújtott le rá az isten haragja abban a pillanatban... Persze ellenkezni próbáltam, hiszen ő nem tudta, hogy én tudom, hol matatott a retkes keze néhány perccel korábban. A kézmosás meg, gondolhatja, nem volt kedvelt szokása ennek az embernek, ahogy akkoriban egyiknek sem. Nem hagyta annyiban a dolgot. Egyik kezével, mint a satu, összeszorította az arcomat, amitől kinyílt a szám, majd beleerőltette az ujját. Nesze Matildka, finom szilvalekvár, nem mondd már, hogy nem szereted!

Azon nyomban öklendezni kezdtem, és gyorsan visszaszaladtam a kicsihez a szobába, reméltem, hogy ott semmiképp nem fog bántani. Hála istennek, mikor este anyámnak elmeséltem, megnyugtatott, hogy másnap már nem kell mennem, keres nekem másik helyet.

Miután arcot mostam, és szívtam egy kis friss levegőt, visszatértem a hallba, és elmondtam az úrfinak, hogy nem érzem jól magam, s ha nincs egyéb kérésük, szeretnék visszavonulni, lepihenni. Jenőke, bár nem szívesen, de elengedett. Úgy tűnt, felfogta, mi van velem, vagy az is lehet, sápadtságom miatt már nem is voltam annyira vonzó fogás.

Hajnal tájban újra felébredtem. Ezúttal Jenőke óvatos kopogására. Félálomban résnyire tártam az ajtót, hogy megkérdezzem, mit óhajt, de még ki sem nyitottam a számat, ő belökött az ágyra, az ajtót gyorsan becsukta maga után, majd teljes testével rám vetette magát. Ejj. te lány, egész éjjel rólad ábrándoltam. Ott hagytál kínok között. Hát hogy vagy képes így kínozni engem, te angyalbőrbe bújt démon, te?

Amennyire kifacsart és legyengített engem a bor meg a sötét emlékek, Jenő úrfinál épp ellenkezőleg hatott az eltelt pár óra: végtelen erőket pumpált belé a vörös ital, és fékezhetetlen, buja vágyképei. Nem volt erőm védekezni, kiabálni pedig nem mertem. Meg aztán, be kell valljam, nem volt ez az egész egyértelműen szörnyű. Nem mondhatom azt, hogy úgy ahogy van, ki akarom törölni az emlékezetemből, mert megalázó és szégyenteljes, ami velem megtörtént. Volt a Jenőben valami, talán a nyaka környékéről és más hajlataiból párálló illatában, a kis puha bajsza csiklandozásában, tenyerének finom és eltökélt érintésében, ami egyszerre volt lefegyverző és izgató. Nem tudom mi ez, a mai napig nem tudom. Rettenetesen féltem, reszkettem, mégis szinte vártam, hogy a magáévá tegyen, leigázzon. A nyers erő, ami belőle akkor áradt, az elnyomhatatlan vágy, ami felém irányult, épp engem akart, engem, a vidéki kis parasztlányt, felszabadított, feloldott bennem valamit. Meg tudtam nyílni. Egy ponton eltűnt belőlem a görcsösség, éreztem, ahogy engem is elönt a forróság. Átöleltem a nyakát, magamhoz szorítottam, belecsókoltam a fülébe, és hagytam, hogy eggyé váljon velem.

Jenő nem volt velejéig romlott férfi. Kikezdett ugyan velem, de tudtam, ha nem homályosítja el elméjét teljesen az alkohol, valószínűleg nem tette volna, amit tett. Nem a birtoklás, a fölöttem való uralkodás hajtotta, nem pusztán a kéjvágy késztette arra, hogy bekopogjon hozzám akkor éjjel. Éreztem, hogy én vagyok rá ilyen hatással. Én kellek neki. S talán ez oldott és oldozott fel engem. Nem két húsdarab tapadt össze azon éjszakán, hanem Matild és Jenő. Volt az egészben valami ősi-emberi, ami a maga természetességével magával sodort minket.

Mindettől függetlenül a másnapi józanság azt diktálta, hogy menjek, itt nem maradhatok. Hogyan is maradhatnék? Kívülről nézve ugyanis az történt velem, ami akkoriban számtalan cselédlánnyal, akik közül nem egy, nem kettő végül a vonat alá ugrott, vagy valamelyik hídról a Dunába vetette magát.

Mikor Weiszék visszajöttek, azonnal kikértem a cselédkönyvemet, és továbbálltam. Akkor persze még nem tudtam, hogy valaki növekszik bennem, de abban biztos voltam, hogy egy percig sem akarok tovább maradni azon a helyen, mint amennyit muszáj. Nem adtam magyarázatot, ők pedig, talán mert éppenséggel sejtették, mi történt, nem is igen faggattak. A cselédkönyvembe csupa jót írtak rólam, majd utamra eresztettek.

Nem ragozom. Így esett, hogy megesett lány lettem. Persze senkinek nem mertem szólni róla. Szinte gyerek voltam még. Nehogy azt higgye, hogy akkoriban, a 30-as évek környékén úgy igazán törődött velünk bárki is. Nem is sejti, hogy mi, cselédek, miféle gondokkal küzdöttünk. Az egészségügyi ellátás alakulóban volt. Ha lett volna valaki, aki informál, elmondja, ilyenkor hova kell menni, mit kell tenni, esetleg megfogja a kezem, és támogat, talán nem is lett volna semmi baj. De nekem fogalmam nem volt semmiről. Azt se tudtam, mi az, hogy nőgyógyász. Aztán meg, ha tudtam volna róla, akkor se mertem volna felkeresni, annyira féltem.

Egy cselédlánynak nem sok választása volt boldogulni az életben. A legtöbbünk a férjhez menetelben, majd saját lakás vagy saját földecske vásárlásában látta jövőjének zálogát. Na de kinek kellett volna egy megesett parasztlány? S hogy nem ő tehet róla? Akkoriban, abban a patriarchális világban ugyan kinek állt volna érdekében másképp látni a dolgokat, felmenteni egy magamfajtát? Vajon kivel, hogyan szórakozott volna olcsón az úri nép?

Nem is azt szégyellem, ami akkor, azon az éjjelen megesett, inkább azt, ami utána történt.

Kőbánya környékén találtam egy olcsó cselédszállót, s mivel tavaszodni kezdett, elszegődtem az Angol Park, azaz a mai Vidámpark területén álló vendéglőbe, az Alpesi Faluba. Kenyeres lányként kezdtem, később egyéb feladatokat is kaptam. Ez a hely valóban vidám volt, szerettem. Mindig szólt a zene, hol sramli, hol cigány muzsika, és a kor híres színészei is megfordultak nálunk egy-egy varieté erejéig. Dirndliben kellett felszolgálnunk, és én élveztem, hogy végre csinos lehetek, végre nem a magam által varrt toldozott-foltozott ruhákat kell hordanom. Meg kell hagyni, soha nem voltam az a kákabélű, inkább afféle töltött galamb. Tudja, akin van mit fogni. Feszült rajtam a dirndli rendesen, és feszült egyre inkább, ahogy teltek a hónapok. Mivel igen széles a csípőm, kb. az 5. hónapig nem látszott rajtam különösebb változás, és szerencsére rosszul sem igen voltam. Ettől függetlenül máson sem jártak a gondolataim, csak hogy mi tévő legyek, hogyan oldjam meg a kérdést. Istenfélő lány voltam, mégis nagyobb volt bennem az attól való rettegés, hogy megszólnak, megvetnek, kitagadnak. Borzalmasan kínlódtam, és tudja a legszörnyűbb az volt, hogy teljesen egyedül voltam a gondommal, nem volt kitől tanácsot kérjek. Így hát egyik sötét pillanatomban fogtam egy kötőtűt, azzal próbáltam megszabadulni a terhemtől. Aztán mikor elkezdtem vérezni, hirtelen valami megfordult bennem, észhez tértem. Nem akartam, és nem tudtam volna én ártani igazából senkinek. A bennem növekvő kis lénynek meg pláne nem. Már bántam az egészet. Bárcsak ne tettem volna! Rettenetes volt. Abban a pillanatban úgy éreztem, nem érdekel semmi, nem számít a jövőm, sem az, ki mit gondol, meg akarom szülni ezt a gyermeket. Kell nekem ez a gyerek! Pont ez a gyerek kell, aki itt fejlődik bennem.

Volt egy fess fiatal cigány fiú a vendéglő zenekarában, akivel bizalmas viszonyba keveredtem. Jóban voltunk, semmi több. Megbíztam benne, így el mertem mesélni neki, mekkora bajban vagyok. Megértő volt és segítőkész. Elvitt egy ismerőséhez vagy rokonához, egy cigány asszonyhoz, aki afféle jóboszorkány, más szóval javasasszony volt. Bár tőle is erősen tartottam, orvoshoz továbbra sem volt merszem elmenni. Az asszony megvizsgált, és megnyugtatott, hogy nem történt nagyobb baj, minden rendben lesz. Kaptam tőle gyógyfüveket is, hogy kicsit megerősödjek, és ellátott jó tanácsokkal. Hálás voltam érte.

A szívem körül enyhült a szorítás, igen ám, de mi lesz velem, hova szülessen ez a poronty? A cselédszállóra? És aztán? Fogalmam sem volt, mi vár ránk, de már nem voltam elkeseredve, újra visszatért belém a bizakodás. Újra hinni kezdtem a Gondviselésben. Ha úgy kell legyen, hogy ez a kisember megszülessen, és fel is nevelkedjen, akkor a körülmények majd csak alakulnak körülöttünk. Úgy is lett.

Vasárnaponként megjelent a vendégek között egy negyvenes úr tisztes polgári öltözetben. Nem volt nehéz észrevenni és megjegyezni őt, ugyanis egyrészt különösen elegánsan volt mindig, másrészt viszont az egyik karja nyomorék volt szegénynek. Távolról is feltűnő volt a különbség a jobb és bal oldala között. A jobb karját ügyetlenebbül használta, nem tudta felemelni sem igazán, és feljebb, a válla is láthatóan kissé előreesett. Később, mikor megismertem, tudtam meg, hogy az első világháborúban elszenvedett spanyolnátha az okozója a bénulásnak, ami bár szerencsére nem vitte el őt, maradandó nyomot hagyott maga után. A cigány fiú, Menyus szúrta ki, hogy folyton engem stíröl, és fura ötlete támadt. Képzeletében összeadott minket. Úgy látta, mindkettőnknek van hendikepje, épp annyi, hogy pont összepasszoljunk, és tulajdonképpen még jól is járjunk egymással. Én nem tudom, hogy s miképpen intézte Menyus, mindenesetre miután kifaggatott arról, vajon imponálna-e nekem a snájdig agglegény, vette a bátorságot, a közelébe férkőzött, és addig-addig bűvölte, míg a magányos gavallér oda nem állt elém, és meg nem kérte a kezemet.

Nem volt hát romantikus nagy szerelem, kicsit sem hasonlított ahhoz, amit én elképzeltem, mégis úgy éreztem magam, mint a mesében.

Meglett az otthonom, a biztonságom, végre nem éreztem úgy, hogy ki vagyok vetve a világba meztelenül és árván.

Kálmán, az én megmentő lovagom, felvállalta a kis kincsemet, Marikát, s úgy nevelte, mintha a sajátja lenne. Soha egy szóval nem árulta el se neki, se senki másnak, hogy nem az övé. Valójában Menyuson kívül senki nem tudta, mi az igazság. Vidéken élő családom tagjai pedig csak arról tudtak, amit én elmeséltem nekik. Persze sokáig nem értették, mit eszek Kálmánon, miért pont őt választottam, de akkor már elég öntudatos voltam ahhoz, hogy a véleményük csöppet se érdekeljen. Később meg aztán mi is elfelejtettük, hogyan is kezdődött. Éltük az életünket. Jött a háború, így még jobban összekapaszkodtunk, és a történelmi, politikai változásoknak köszönhetően az addigi származásbéli különbségek is gyakorlatilag eltűntek közöttünk. A férjem gyári munkás lett, ahogyan később én is. Egy pesti bérházban laktunk, és első közös gyermekünk az óvóhelyen született, a bombázások ideje alatt, borzasztó körülmények között. Alig volt másfél kilós a szentem. Mondták is az asszonyok, ne kínlódjak vele, hisz nem éli meg a holnapot se, dobjam el. Nem kismacska ez, szégyelltem el magam helyettük is, hogy mondhatnak ilyet! Istennek hála, Áronka nem csak a másnapot élte meg. S bár vékonyka, sápatag kisfiúcska volt, igen erős volt benne az élni akarás, a bizonyítás arra nézvést, hogy nem hiába maradt életben, így aztán kiváló férfi lett belőle, élsportoló. Bejárta a világot, és képzelheti, én milyen boldog és büszke voltam miatta!

Ha a vágyaimat nézem, a saját üzlet ugyan nem jött össze, amiről talán a háború is tehet, de a három gyerek igen. A harmadik, Irénke már a vidéki kis házunkban született, ahova kiköltöztünk, miután véget ért a történelem egyik legpusztítóbb szakasza.

Végső soron, azt hiszem, a sok rossz ellenére, amin keresztül mentem, teljes életet, gazdag életet sikerült élnem. Ami nekem fontos volt, azt megkaptam a sorstól. Lett saját kertes házam, családom, munkám, s bár szerényen, visszafogottan teltek egymás után a napok, vasárnaponként mindig rántott vagy sült hús került az asztalra.

Kálmán, gondolhatja, már rég nincs velem. Ott voltam a mentőben mellette, mikor elment. A férjem szeretett engem a maga módján. Bár sok esetben nem értettünk egyet, sőt, alapvető kérdésekben is akadtak különbségek köztünk, mindig kellettem neki. Férfi volt mellettem, és én nőnek tudtam érezni magam.

Mindennek ellenére, azt is be kell ismerjem, a mai napig eszembe szokott jutni Jenő, meg az a valami, ami úgy működtetett minket, mint két mágnest. Ezt a delejes erőt soha azután nem éreztem. Csak akkor, azon az éjszakán. Épp ezért úgy hiszem, ez egy akaratunktól független dolog, ami átjár, és a maga természetes, megkérdőjelezhetetlen módján húz össze két embert. Nem nézi, honnan származol, milyen a bőröd színe, házas vagy-e, akarod-e, néha még a nemedet se. Faramuci és rejtélyes erő ez. Szóval örülök, hogy ismerhettem Jenőt, és nem csak Marikám miatt. Azt hiszem, sokkal szürkébbnek, szegényesebbnek látnám a világot, ha az az éjszaka kimarad az életemből.

Állok az erkélyen, kezemben a kávéval, s győzködöm magam. A cigibe – női cigi, vékony – kapaszkodom a másik kezemmel. Nem vagyok hiteles. Soha nem gondoltam dohányosnak magam. Most éppen rágyújtottam, és lehet, hogy holnap is rá fogok, de amúgy Én Nem Cigizem. Azt is tudom, hogy soha nem fogok rászokni, hiszen még csak nem is esik jól. Mégis mintha muszáj lenne szívnom a füstöt, eljutni szédülésig, fejfájásig. Éreznem kell, hogy valami történik, gördül előre az idő kereke, és ha semmi más nincs is most, ez a gomolygó füst jelez valamit... S hogy mit is? - Csupán annyit, hogy itt vagyok, mást nemigen tud. Mi egyébre is lenne jó ez az egész? Amíg óvatosan, finoman számba teszem az elegáns kis rudat, beleszívok egy rövidet, hosszú szempilláim összeérnek. Élvezettel fogdosom az apró jószágot, kényszeresen veregetem ki belőle a hamut, csak a mozdulat miatt. Az kell nekem. Közben érzem, ahogy fázós testem ereiben lelassul a keringés. Kezem vékony, áttetsző bőrén kék színű ágacskák sejlenek át. Már alig látszanak. Cserepesedik a szám, könnyű, de egyértelmű fájdalmat érzek a gyomromban. Érzem a testem, elhiszem, hogy vagyok.

És közben győzködöm magam, hogy van értelme...

Bár én mindig is komolyan gondoltam. Annak ellenére, hogy létrejötte egyáltalán nem volt megalapozott. Főleg, ha azt vesszük, hogy alig ismertük egymást. Nem, még csak ez sem igaz. Tudtam én, pontosan tudtam, ki ő, és azt is, mibe megyek bele. Akartam. Még le is írtam valahová okosan, mint valami botcsinálta vátesz, hogy tudom, nehéz lesz, de nekem akkor is ő kell. Tehát, az az igazság, magamat nem ismertem.

Hiba volt azt hinni, hogy ez a vágyakozással vegyes kínlódás, ahogyan előre láttam, és ahogy be is következett, hosszú távon elegendő ok arra, hogy reggelente legyen kedvem felkelni, és megtervezni a napomat. Majd szerepeljen a terveim között az odabújás vagy a vacsorakészítés az ő kívánsága szerint. Nem beszélve a tervezés utáni kivitelezésről. Nem. Épp arra elég, hogy itt álljak ezzel a kurva cigivel a kezemben, ami soha nem is volt az enyém, és magyarázzam és magyarázzam magamnak, hogy jól van ez így, ahogy van, egyáltalán nem volt ostobaság belevágni. Miközben lassan délelőtt lesz a reggelből.

Magyarázataim néha stabilak, máskor gyengék, olykor indulatosak. Vagyis próbálnának indulatosak lenni, de azt nem nagyon engedem meg magamnak. Nem engedhetem meg magamnak, mert el kell jutnom a feloldásig, a megnyugvásig. Értelmet kell lelnem, elhitetnem magammal, hogy nincs is más út, csak ez, amin botorkálok. Ezt választottam. Olyan nincs, hogy hozunk egy döntést, összecsődítjük a rokonságot, kirittyentjük magunkat, kimondjuk mások előtt, hogy IGEN, mi ezt akarjuk, egy nagy könyvben mindezt az aláírásunkkal nyomatékosítjuk, ráveszünk másik két embert, hogy ők is higgyenek bennünk, és ők is írjanak alá, aztán meg másfél-két év múlva azt mondjuk, hogy mégse, ez nekünk nem megy.

Nem lehet feladni olyan könnyen. Nem lehet! Az olyan, mintha kudarcot vallottunk volna. Én pedig nem szoktam kudarcot vallani. Ő lehet, hogy igen, de én nem.

Pláne, hogy azt is előre lehet tudni a házasságról, hogy nem mindig sétagalopp, Mondják is: együtt jóban-rosszban. Bár lehet, hogy ezt a mondatot, mint oly sok mindent, félreértelmezem. Mindenesetre a történet nem feltétlenül happy, ezt tudni lehet. A boldogság nem olyasmi, ami elvárható a házasságtól. Ez a fogalom egyébként is eléggé nehezen megfogható, inkább hagyjuk.

Viszont mi az, ami elvárható?

Úgy érzem, már megint kezdem összezavarni magamat. Tudom, mégis csinálom. Megnyugtatom magamat egy gondolattal, és felkavarom egy másikkal. Stabilizál: így döntöttem, ergo ki kell tartani; kibillent: az elvárásokat kezdem el firtatni. A saját elvárásaimat. Szembe kerül egymással a "kell" és az "én mit szeretnék".

Szóval mi az, ami elvárható? - Mondjuk az, hogy szóljon, ha nem jön időben haza? Vagy hogy ne jöjjön be sáros cipővel? Ha hozzá beszélek, végighallgasson? Ne felejtse el a születésnapomat? Hogy felhúzza az ablakot a kocsiban, ha megkérem, mert a huzat pont úgy kavarodik, hogy leviszi a fejemet? És mindezt tegye meg egy szó nélkül, pofavágás nélkül? Megjegyzés nélkül, amitől úgy kell éreznem, már megint egy béna, nyavalygós, hisztis pi...a vagyok, aki miatt neki korlátoznia kell magát? Nem, ő úgy gondolja, az, hogy neki melege van, fontosabb, mint hogy nekem megfájdul-e a fülem. Szóval, hogy mi várható el a házasságtól, pontosabban mit várhatunk el egymástól, és mit nem, abban nem értünk egyet. És amiben nem értünk egyet, ott az ő akarata érvényesül.

Ezekről a dolgokról nem vitatkozom. Vele nem. Csak most mondom. Itt mondom. Akkor ott elviselem a szájhúzást, a megjegyzést, a kis eufemizmussal kellemetlennek nevezhető huzatot, amitől később még a torkom is begyullad. Elviselem, és nem szólok többet, mert utálom, amikor azt mondja, hogy hisztis vagyok, nyafogós. Ezekkel a jelzőkkel ügyesen leszerel. Hiú vagyok. Rám senki ne aggasson jelzőket. Pláne ilyen sértőket. 

Az őszinteség erény, így vélem. (És ez talán már megint olyasmi, amit előbb-utóbb újra kell értékelnem.) Ő nyílt, őszinte. Kimondja, mit gondol. Nem is gondolkodik sokat azon, kimondja-e, mit gondol. Én viszont hallgatok, mert erősnek akarok látszani. Olyan nagyon erősnek, hogy még a torokfájást is bevállalom. Vagy az arcüreggyulladást, a fülfájást. Mikor mit.

Másrészről viszont sejtem én, hogy igazából gyenge vagyok. Kussolok. Azaz hallgatok, mint szar a gazban. Mivel azt hiszem, megéri. Így legalább nem kell elviselnem a szájhúzást, a dühöt, az agressziót.

És ezzel átverem. Nem akarom, de átverem. Azt hiszi, hogy nem bántott meg, azt hiszi, nem sértődtem meg, pedig csak félek. A félelmem észrevétlenül közénk furakodik...

Mikor megismertem, úgy értem a legelején, gyakran hangzott el ilyesmi a szájából: "Ádám igaz ember." Vagy: "Azon a reggelen hitvány ábrázattal indultam el itthonról." 

Igaz és hitvány. Korábban ilyen szavakkal csak a mesekönyvekben találkoztam. Elvarázsolódtam, mintha tényleg mesébe csöppentem volna. Aki ilyen szavakra lel, és meri is használni őket, az valószínűleg egy csodálatos mesehős, a szegény ember legkisebb fia, és így csakis igaz ember lehet. Semmiképp sem hitvány. Elbűvölt. Kiragadott addig túlságosan is földhözragadtnak vélt világomból. Szerelmes lettem. Királylány lettem. Bár korábban is reméltem, hogy az vagyok. Gyerekkorom napközis emlékei villantak be, mikor is uzsonna után kint szaladgáltunk az udvaron, és valami játékot alkottunk meg éppen saját szabályokat gyártva hozzá. Részleteket nem tudok már felidézni, de a lényeg, hogy a játékban rendszerint én voltam a királylány. Felbukkant az élmény, s én újra megéreztem a kapott játékbeli szerep erejét, hatalmát.

Szavaival tehát mesevilágba, ideák és tiszta képek közé, zöld erdőbe, csillogó vizű patak partjára teleportált engem.

Megfogott, és még most is fog. Érzem. De már nem tart meg. Olyannyira nem, hogy muszáj valami másba kapaszkodnom. Szavaiba kapaszkodni már nem lehet, sőt veszélyes. S hát most ezt a vacak cigit találtam. Illetve tőle kaptam. Jobb ötletem épp nem volt, hát elfogadtam, és itt állok az erkélyen, szívom egyik szálat a másik után. A koronám rég legurult a fejemről. Nem találom. Elfogyott a kávé, nem jutottam előbbre. Megyek, főzök egy másikat.

 Fotók: https://pixabay.com/

Olyan, mintha nem lennék itt. Mintha igazából sehol nem lennék. Hiába erőlködöm, képtelen vagyok VALAHOL LENNI. Egy szűk csövön át nézem a világot, s amire ránézek, azt hiába látom, nem tud eljutni hozzám. Messze van, idegen. Van a világ, és vagyok én. Kívül azon, amit látok. Amit látok, nem az enyém. Mindenki másé, csak épp az enyém nem. Mindenki más itt van – hol máshol lenne, persze, hogy itt van –,  csak én Nem Vagyok Itt.

De jó lenne itt lenni! – gondolom abszurd módon arról a helyről, ahol éppen vagyok.

Ahogy az úton megyek, szembejön egy autó. Látom, hogy színe van, formája van, és autóként gurul, azt is látom, ahogy előttem zöldre vált a lámpa, tudom, hogy továbbhaladhatok, és meg is teszem, de a közeli kép is távoli, opálos, igazi jelentéseket nélkülöző. Felfogom, hogy tárgyak, emberek vesznek körül, de én magam máshol vagyok. Tudom, hogy jót tenne, ha bekapcsolnám a rádiót, mivel a zenével kizökkenteném magam, kipöckölném magam bennszorultságomból, de most még ez sem megy. Attól félek, ha elterelem a figyelmemet, akkor baj lesz. Nekem muszáj koncentrálnom, különben katasztrofális dolgok fognak történni. Hogy mi baj lesz? – Arról fogalmam sincs, azt nem találom a fejemben. A félelem, a gúzsba kötöttség nem engedi, hogy megkeressem, mitől félek pontosan. Nincs épkézláb magyarázat, minden racionalitást felülír a GÖRCS. Benn a fejemben, ahonnan azon a bizonyos csövön keresztül szemlélem a külvilágot. Ez épp annyira elég, hogy funkcionálni tudjak, mint egy biorobot. (Egy rossz minőségű biorobot.) Lassítok, indexelek, kanyarodok, még egy kicsit lassítok, megállok. Kiszállok a kocsiból, bezárom magam mögött az ajtót, leellenőrzöm, hogy minden ajtó zárva-e. Még egyszer leellenőrzöm, hogy minden ajtó zárva-e, és elindulok a Félelmetes Hely felé.

A Rendelőintézet bejárata előtt felveszem a maszkot, belépek. Egy szintén maszkos, fehér ruhás fiatal lány fertőtlenítőt fúj a kezemre. A kartonozónál szinte senki sincs, odaléphetnék egyből a pulthoz, de megtorpanok. A szívem gyorsabban kezd verni, a táskám úgy tűnik egyre nagyobbra, egyre átláthatatlanabbra nő, ahogy matatok benne a tajkártya meg a meghívó után kutatva.

Mondom mammográfiára jöttem, a tajkártyám is átadom, mondom, hogy Vándor Emma névre kaptam meghívót, és nyújtanám is a pult mögött ülő felé, de nem kéri. Ha nem, hát nem. Aztán hosszan keres, nem talál. Az előjegyzésben. A tajkártyán még a leánykori nevem szerepel, s bár a keresztnevem nem változott, és a tajszámom is ugyanaz, ő percekig nyomoz. Sejtem, mi a baja, ugyanis két hete az ortopédiára igyekezvén pontosan ugyanez történt. A pult mögött ülő teljesen elveszettnek tűnik, és ugyan még negyed órám maradt, kezdek ideges lenni. Kezdek? Fenéket! Már egy ideje az vagyok. Gyanítottam, hogy ez lesz, és nem bírom, mikor fennakadok a bürokrácia hálóján. Szinte bűnösnek érzem ilyenkor magam, mivel óriási problémát okozok a pulton túlinak. Verjetek bilincsbe! Csak a gond van velem, minek mentem anno férjhez, és minek változtattam nevet? Aztán kérdi, hányra kaptam időpontot. Válaszolok. Mire ő: Vándor Emma van beírva két órára. Mire én: Én vagyok, a meghívót is erre a névre kaptam, csak a rendszerükben és a tajkártyámon még a leánykori nevem szerepel. Megtalál végre. Hurrá! Ejj, ez a sok Emma, nem lehet eligazodni köztük. A tajkártyán is meg kellene változtatni, mondja. A nevet. Nevetek, hogy 25 éve ez a helyzet, és eddig nem volt vele különösebb gond... Azt már nincs kedvem elmagyarázni, hogy minek variáljak, hiszen réges-rég el is váltam, a nevem ugyan megmaradt, de hogy meddig leszek így, még nem döntöttem el. A leánykori nevem az tuti, a tajszám tuti, mit vacakolunk ezzel ennyit? Továbbirányít, le és egyenesen, majd jobbra. Le, egyenes, jobbra. Megvan.

Ez is megvan. Nem tévedtem el. Szűnik a görcs. Még egyszer picit felbukkan, mert a rendelő ajtaján kikukkantó hölgy is a nevem miatt zrikál, neki is magyaráznom kell, ki vagyok, és ki voltam 25 évvel ezelőtt, de ő jóval gyorsabban kapcsol. Azért elkéri a meghívót. Még kb. 10 percet várok, és mivel képes vagyok nyugodtan szétnézni és még gondolkodni is, lassan megértem, hogy nem a vizsgálattól fostam. Pedig azt hittem. Azt hittem, hogy a fájdalomtól félek. Csodálkoztam is, ugyanis a szüléstől nem féltem.  Akkor meg most hogyhogy? Mondjuk kiderülhet, hogy tényleg baj van. Találnak valamit. Jobb tudni, mint nem tudni? Úgy érzem, nem lesz gond, nincs ezzel kapcsolatban rossz előérzetem, de mégis, tévedhetek. Jobb tudni. Szóval ez így tiszta, egyértelmű, csak ülök, csak várok, és már nem félek. És akkor jövök rá, hogy nekem a bürokrácia a para. Amikor idegenek előtt élesedik ki életem minden rossz döntése, kétsége, bizonytalansága, nehezen felvállalhatósága. A múltam. Először azt gondolom, mit tökölünk ilyen lényegtelen dolgokkal. Kaptam meghívót, itt vagyok. Jöttem, mert kedvesen vizsgálatra invitáltak. Különben nyilván nem lennék itt. Magamtól sajnos nem jutna eszembe, hogy jöjjek, de mivel hívtak, jöttem. Akkor meg hagyjuk már az adatokat, kérem, és haladjunk, mert lassan a belgyógyászaton kötök ki magas vérnyomás miatt...

Valójában éppen hogy nem lényegtelen egyetlen adat sem, de minden rossz érzésem jogos, hiszen ahogy kimondtam (hangosan, mivel a maszk miatt talán túlságosan is hangosan beszélek, hogy megértsenek), ki vagyok, ki voltam, és hogy azért jöttem épp, hogy a melleimet présbe tegyék, úgy érzem, már ott, a kartonozónál, minden jelen lévő idegen számára félmeztelenre vetkőztem.

 Fotók: Az első és harmadik: https://pixabay.com/; a középső saját

Ez a járvány jókor jött. Nekem. Az én életemben. Úgy értem, ha mondjuk egy évvel vagy kettővel korábban érkezik, talán maga alá temet. És még mielőtt bárki meg akarna kövezni, pontosítok: nem gondolom, hogy bármikor jól tud jönni egy ilyen járvány.

Anyám jár a fejemben. Két éve ment el. Már nem naponta kétszer sírom el magam, hanem mondjuk csak kéthavonta egyszer. Egy-két felszínre óvakodó emlék még meg tudja csavarintani a lelkemet. Ma az jutott az eszembe, vajon miért olyan kontúrosak a fájó emlékek? Miért rögzülnek a memóriámban úgy, mint egy határozott vonalakkal ábrázolt ikon, vagy mint egy rövidfilm, amit gondolatban hatszázszor újrapörgetek, mintha újból és újból fel akarnám venni az eseménysort, hátha sikerül másképp eljátszani a nekünk kiosztott szerepet? Hiába, soha nem sikerül. Mindig ugyanott hibázom, vagy hibázunk, mindig ugyanazok a megbocsáthatatlannak ítélt, türelmetlenül kimondott, buta szavak hagyják el a számat, ugyanazokat a suta, erőtlen mozdulatsorokat, vagy épp a bénultságomat látom magam előtt. 

Ezzel párhuzamosan a jó élmények, a pozitív események mintha színtelenek, homályosak lennének, mintha nem is lettem volna ott, mintha folyton kívülről néztem volna az életemről készülő filmet, melynek főszereplője elméletileg én vagyok.  Azt hiszem, ez a fájdalmasabb. Miért nem voltam ott? Miért nem éltem bele magam jobban a pillanatba? Miért nem örültem csak úgy, hogy együtt vagyunk? Egy helyen. Ő meg én. Mintha minden örömteli élmény egy másodperc alatt vágtatna át az agyamon. Szinte lehetetlen elidőzni egy snittben. Szinte lehetetlen elhinni. Mintha az öröm, amit nem engedtem meg magamnak úgy igazán, megfoghatatlan lenne.

Eszembe jut, mi lett volna, ha akkor ér ide a járvány, mikor már összekeverte a napokat, mikor már nem lehetett időpontot egyeztetni vele, mert elfelejtette miben maradtunk. Még ha le is jegyezte valahová, hiszen küzdött önmagával, cselekedeteit felülírta pillanatnyi állapota, pillanatnyi késztetései, félelmei, döntései. Vajon hányszor szégyenült volna meg, és dühöngött volna az élelmiszer bolt bejáratánál, és érezte volna megalázottan magát, ha mondjuk 12 óra után jut eszébe, hogy elfogyott a tej? És én hogyan gondoskodtam volna róla, ha nem hagyja, ha felülbírálja, mivel nem érti, mi zajlik körülötte?

És ha nem két évvel ezelőtt, hanem ezen a tavaszon viszi el őt a mentő, soha többet nem láttam volna, és nem tudtam volna tőle elbúcsúzni sem. Bent az intenzíven, túl az agyvérzésen, féloldalasan ugyan, de még rám tudott mosolyogni, még meg tudta simogatni a kezemet, és én, bár előtte soha nem mondtam neki, és ezt többször a szememre is vetette, akkor ott, furcsa magányban, képes voltam többször is kimondani, szeretem. Bénultsága, a vigil kóma jelentette diszkrét jelenléte, ez a bizarr intimitás megtörte szemérmességemet. Ki tudtam mondani. Ez nyugtat meg. Egy kicsit. Ha ez se lett volna, még kevesebb kapaszkodóm marad.

Elbúcsúzni, tudatosan elengedni annak kezét, aki távozni készül, jelentős aktus. A távozónak és az itt maradónak egyaránt. Hálás vagyok anyámnak, hogy még maradt kicsit. Úgy három hétig. Pedig az orvos még egy napot sem jósolt neki, miután bevitték. Három hét elég volt arra, hogy felkészüljek. Nem, nem a legrosszabbra... A legrosszabb verzió valami más lett volna. Ez a rövid időszak segített, hogy el tudjam fogadni azt, amire senki nem számított, ami váratlanul ért. Közel tudtam engedni magamhoz a halál gondolatát.

Ez a járvány így (volt) kegyetlen. Távozókkal és itt maradókkal. Elvette a búcsú lehetőségét.

Fotók: https://pixabay.com/

 Volt egy nyár, a sok-sok nyár közül az egyik, azt hiszem, úgy hét éves korom környékén, mikor is kénytelen voltam icipicit belelátni, istenigazából mi is motiválja a felnőtteket.

Anyuval Jugoszláviába (ma Horvátország) utaztunk, az Isztriai-félszigetre. Apu Olaszországba készült, de az az út valamilyen okból végül nem jött össze, így ő otthon maradt. Feltételezem, nem omlott össze a kútba esett nyaralás miatt, így legalább szabadon szervezhette légyottjait.

Nem sajnáltam. Egyáltalán semmiféle rossz érzésem nem volt annak mentén, hogy nincs együtt a család, és nem töltjük együtt a vakációt. Sőt, talán még örültem is. Fellélegeztem anyuval egyetemben, ugyanis nekünk akkor az a tíz nap jelentette a tökéletes nyugalmat. Nem hiányzott apu kiszámíthatatlan kirohanásaival. Kicsit se.

Már az odaúton megismerkedtünk két szegedi lánnyal. Barátnők voltak. Egy filigrán, kicsit butácska barna, és egy rövid szőke hajú, termetes, nagyszájú csaj, foglalkozását tekintve hentes. Én szinte beleszerettem a henteslány szókimondó, biztonságot nyújtó, életvidám lényébe.

Először jártam külföldön, és úgy éreztem magam, mint egy Zorán dalban. A mindenféle nyelveket beszélő népek napközben önként aszalódtak a tűző napon, s a tenger felől érkező szél meg a tengervíz sója szétmarta bőrüket, míg a sziklás parton heverésztek. Mikor már nem bírták, visszahúzódtak az árnyékba, vagy bungalóikban vészelték át a délutáni órákat, s alig várták a könnyű estét, mely rendre el is érkezett fűszeres illataival. Akkor kirajzottak a partra, ahol diszkózene, tánc, vásár, ökörsütés fogadta őket, s végre levegőhöz lehetett jutni. Ilyenkor önfeledten mozgott mind, akinek ereiben vér lüktet. Idegen szavak, idegen kipárolgások és ízek. Egy ilyen helyen minden romantikára ingerel. Minden, ami él, még több életet akar, még többet érezni az ismeretlen világ színes, szagos részleteiből. Habzsolni. Kihasználni az ismeretlen világban töltött napok perceit, megragadni az "itt most minden megengedett, tégy úgy, ahogy jól esik" érzését.

Anyám, aki mellesleg különleges szépségű asszony volt, gyanítom, örült egy kicsit az egyedüllétből (vagyis inkább az apámtól különlevésből) fakadó széles szabadságnak. Korábban nem láttam ennyit nevetni, mosolyogni. Örült a kabócák ciripelésének, a tengerparton árult hasított bőr ajándékáru vad és nyers illatának, és láthatóan minden kis pórusával szívta magába a mediterrán nap sugarait. Közben valahogy ügyesen láthatatlanná tette magát a másik nem képviselői számára, ugyanis nem rémlik, hogy bárki is kivetette volna rá hálóját a tengerparti idegenek közül, hacsak az az olajos képű pincérfiú nem, aki mindig fejcsóválva és értetlenkedve vitte vissza ott hagyott ebédemet, melybe éppen csak hogy beleturkáltam. Fotókon visszaköszönő bizonyítékom van rá: a tíz nap alatt fagyin és burgonyacsipszen kívül nem igen ettem egyebet. Anyám a fejcsóválásra kínosan vigyorogva (na jó, mosolyogva) felelt, bár számára (sőt, számomra is) egyértelmű volt, ez csupán feldobott labda, hiszen egy pincérnek valószínűleg édes mindegy, eszem-e vagy sem. Amúgy ezen túl, ha váltottak is pár szót egymással, azt számomra érthetetlen nyelven tették, s ezen a ponton, úgy hiszem, nem szövődött tovább történeti szál.

Na, itt eszem a csipszet, és láthatóan nem zavar, hogy foghíjasan szerepelek egy fotón

A szegedi lányok a nyaralófalu tőlünk viszonylag távol eső részén laktak, egy számomra izgalmas építészeti megoldásokkal kialakított apartmanrengetegben. Kacskaringós utcácskák, le- s felszaladó lépcsők, sikátorok és aprócska hidak tették mesebelivé a falunak azt a részét.

A szálláshelyeink közti távolság ellenére sok időt töltöttünk együtt. Reggelinél és ebédnél is egy asztalnál ültünk. Négyesben mentünk várost nézni, vásárolgatni. Anyám imádott napozni, de mivel én soha nem bírtam nyugodtan ülni a seggemen, jól jött neki, hogy a henteslány csak óvatosan feküdt ki a napra. Mivel fehér bőre volt, nem akart leégni, így hát szívesen pesztrált engem: úsztunk a tengerben, kagylókat gyűjtöttünk a parton, sétálgattunk a mólón. Esténként pedig együtt mentünk a diszkóba, és fáradhatatlanul roptuk a kacsatáncot. (Persze anyámnak még így sem sikerült olyan barnára sülnie, mint nekem.)

Ha egészen pontos akarok lenni, az együtt nem minden esetben jelentett mindannyiunkat. Több olyan estére emlékszem, mikor valamelyik szegedi lány elmaradt tőlünk, más programot választott. Fogalmam sincs, hogy a pénzügyi helyzetük, vagy miféle okok alakították így, mindenesetre míg egyikük velünk töltötte az idejét, addig a másik jól érezhette magát a sikátorok zegzugának mélyén található szálláshelyükön, mely csupán egy szobából és egy pici fürdőből állt. A butácska barna alkalmi udvarlóját láttam is egyszer messziről. Jól megjegyeztem, mivel ritka látványt nyújtott egyenruhájában abban a tikkasztó hőségben. Szóval a lány egy rendőrrel szűrte össze a levet, aki szerintem inkább csúnyácska volt, mint jóképű, de gondolom, a célnak épp megfelelt. A romantikára való hajlam külhonban egy egzotikus idegennel, minden szőrös férfit csodálatos és elbűvölő lovaggá varázsol pár órára. S ottlétünk tíz napja alatt több fülledt estén át változott lovaggá a barna szegedi lány kedvéért a jugoszláv rend őre.

Feltételezem, hogy a henteslány sem maradt hoppon, viszont ha akadt is neki megfelelő hódolója, arról én bizony semmit sem tudtam.

Apám, ha sejtette volna, milyen mértékben jelenik meg, és vesz részt nyaralásunkban Erosz, a féltékeny aggódás megmérgezte volna örömteli perceit. Talán nem lett volna képes hódító macsó oldalát oly szabadon kibontakoztatni.

A latencia korszakában lévén eszembe sem jutott volna ezzel a témával foglalkozni, ha nem jön folyton szembe minden utcasarkon.

Itt a mólón ülök. Anyám rendszeresen bénázta el a fényképezést. Itt a fejem egy része maradt le.

Egyszer lassan, megfontoltan fordult estébe a nappal, mikor kicsiny szállásunkhoz tartozó legalább két méter magas fallal körülvett mini kertecskénkben időztem, melyben pár nyugszék és egy asztal állt. Néztem a köveken csorgó narancsos fényeket, és hirtelen késztetésem támadt a terméskövekből készült falra felkapaszkodni. Kíváncsi lettem, mi lehet a fal mögött. Nem sokat teketóriáztam, könnyedén felmásztam, és óvatosan átkukkantottam. Memóriám egyik kitörölhetetlen, élesen látható kisfilmjeként rögzült, amit a falon túl megpillantottam. Tulajdonképpen szerencsém volt, sokkal kellemetlenebbül is járhattam volna, tudniillik életemben először egy teljesen pucér, felnőtt férfit láttam, aki épp belépett egy ugyanolyan kis kertecskéből egy szinte ugyanolyan bungalóba, mint a mienk, s így nem vett észre engem. Engem, aki ezáltal néhány pillanatig büntetlenül és zavartalanul szemlélhettem meg egy csupasz férfihátsót. Leugrottam a földre, majd az egyik székbe huppanva emésztgettem a látottakat. Ránéztem a mellkasomra, és meglepetten néztem színes fürdőruhámon keresztül kiugrani készülő szívemet. Miközben próbáltam megnyugodni, éreztem, ahogy a kíváncsiság egyre nő bennem, és újra fel kell másszak arra a kőfalra. Meg is tettem, de ez alkalommal senkit nem láttam a kiskertben, csak az ajtónál lévő függöny mögött hullámzott két sziluett, s kacagó női hangra felelt épp egy behízelgő bariton. Aztán a sziluettek eltűntek, s a kacagás halk, majd egyre erősebb sikongatássá alakult, melynek gyorsuló ütemébe néha belenyögött a mélyből az egyre erősebb bariton. Majdnem leestem a falról ijedtemben, s szaladtam be anyámhoz, hogy elmeséljem neki, miféle szörnyűségek történtek a kőkerítés másik oldalán, de mivel anyu épp zuhanyozott, nem tudtam vele megosztani a szinte sokkoló élményt. Ahogy a pulzusom lassan visszaállt eredeti ritmusába, egyre inkább éreztem, ezt a tapasztalatot képtelen vagyok szavakba önteni, és értelmesen átadni. Meg hát, sejtettem én, ha ködösen és zavarosan is, mivel meglévő fogalomkészletembe sehogyan sem tudtam beilleszteni a történteket, hogy amit láttam, hallottam, az bár megdöbbentő, de nem félelmetes. Viszont olyasmi, amiről nem beszélünk. Nem lehet, nem illik, illetve nem tudunk.

Ehhez a témakörhöz kapcsolódott aztán még a bennszülöttek esete, amiről később apámnak meséltem nagy lelkesen. Anyám tehet róla. Egy keskeny kis öbölben tettünk hajókirándulást, melynek során a hajónk meg-megállt kikötőkben, ahol meztelen strandolók lepték el a mólót és a környező sziklákat. Azóta se értem, mi lakozik abban, aki vigyorogva lóbálja fütykösét civilizált módon ruhába burkolt testű, csodálkozó tekintetű turisták orra előtt, hogy aztán kurjongatva ugorjon fejest a tengerbe. Kíváncsiskodva kérdeztem anyut, miért van ez a sok ember pucéran, s anyám, aki soha nem szeretett, és nem is tudott hosszan és érthetően elmagyarázni semmit sem, ahelyett, hogy kifejette volna a nudizmus mibenlétét, annyit mondott: "ezek bennszülöttek". (Mellesleg humorérzéke sem volt túl fejlett .)

Mikor hazaértünk a nyaralásból, apám finom vacsorával, józanul és visszafogottan várt minket. Hiányoztunk neki. Miután örömmel újságoltam, hogy még bennszülöttekkel is találkoztunk, idegesen faggatni kezdett arról, láttam-e anyu közelében bácsikat sündörögni. Nem, nem láttam. Természetesen a kérdés jelentőségét sem akartam felfogni. Másfelé tereltem a szót, és csak meséltem, meséltem. Tengeri sünökről, medúzacsípésről, hatalmas hullámokról, apályról és dagályról, az új Adidas cipőmről, finom fagyiról, hajókirándulásról, s egy eperfáról, de kihagytam a butácska barnát, a rendőrt, a kőkerítést, a pincérfiút, talán még a kacsatáncot is. Miért említettem volna? Ugyan mit érdekelt engem, egy hét évest, felnőtt férfiak és nők túlságosan is bonyolult világa...

A bejegyzés címében szereplő gondolattal természetesen egy pillanatig sem azonosulok, viszont azt hiszem, ez a felszólítás fedi le leginkább a társadalmi elvárást manapság egy gyászolóval szemben

Bevallom, míg nem veszítettem el a szüleimet, fogalmam nem volt arról, min mehet keresztül egy gyászoló. Még annyira sem, hogy hitelesen ejtsem ki a számon: "Őszinte részvétem!" Hogyan is érezhetném át, "vehetnék részt", pláne őszintén, olyasmiben, aminek mibenléte ismeretlen számomra. Az "őszinte részvétem" korábban részemről csupán egy gesztus volt, mely mögött inkább rémültség és feszengés bujkált, semmiképp sem valódi empátia. Nehezen mondtam ki, és csak akkor, ha végképp nem adódott más lehetőségem. Inkább kerültem az illetőt, vagy ha ezt sem tehettem meg, akkor a témát. Tényleg nem tudtam hogyan álljak hozzá. Hogy miért nem tudtam, az elsősorban a családom halálhoz való viszonyulásában keresendő, mely viszonyulás, úgy sejtem, sokat elárul arról is, korunk társadalmában általában milyen mértékben tabu ez a téma.

Mikor kényszerű módon beálltam a sorba, mivel hát ez az élet rendje, akkor jöttem rá, hogy nem csak én, de általában az emberek nagy része nem tud mit kezdeni se a halállal, se a gyásszal, a gyászolóval meg aztán végképp nem.

Az öröm viszonylagos egyneműségével szemben a fájdalom annyiféle, ahányan vagyunk, illetve ahány megélése létezik. Soha nem tudhatom, pontosan mit érez az, akinek valami fáj. Az öröm összehoz, a fájdalom elszeparál, magányosságra ítél. A mai világban egyre inkább. Régebben másképp lehetett. Gondolok a ravatalozóban töltött időre, a siratóasszonyokra. Ha mindenki (kötelezően) sír, a fájdalom is oldódik, hiszen nem válik egyből olyasmivé, amit el kell rejteni, vissza kell tartani, esetleg némiképp kozmetikázva mutatni belőle valamicskét, hiszen az sem oké, ha valaki szenvtelennek látszik. ("Nézd már, nem is sír, micsoda érzéketlen alak, lehet, hogy nem is szerette a nejét, apját, stb...")

Tehát nem tudhatjuk, hogy a fájdalom, melyet a gyászoló átél, milyen mértékű, és van néhány megjegyzés, mellyel ugyan empátiánkat akarnánk kifejezésre juttatni, mégis bagatellizáló és nyomasztó lehet számára. Például: "Tudom, mit érzel." - Tényleg nem tudhatjuk, és ráadásul közben elvesszük a gyászolótól a lehetőséget, hogy elmondhassa, mit érez. Azt hiszem, egy egyszerű "Hogy vagy?" esetleg: "Biztosan nem könnyű most neked.", sőt egy igazi "Őszinte részvétem!" több együttérzést fejezhet ki, és jól tud esni a gyászolónak.

A gyászolót sokszor kerülik. Még a rokonok és a barátok is. Egyrészt mert emlékeztet végességünkre, melyről nemigen szeretünk tudomást venni, másrészt, mert nem tudják, hogy viselkedjenek. Jobb lenne nem látni a gyászoló szenvedő arcát, sőt, jobb lenne, ha minél észrevétlenebbül gyászolna! Ha mégis összefutnak vele, és muszáj valamit mondani, legtöbbször közhelyek hagyják el a szájukat: "Az élet megy tovább!" "A idő minden sebet begyógyít!" "Hidd el, neki már jobb így!" - ezek a mondatok, még ha igazak is, nem igazán segítenek.

Ám akkor mi az, ami támogató hozzáállást jelenthet?

Mivel a gyászoló a legtöbb esetben passzívvá, visszahúzódóvá, esetleg tanácstalanná válik (például a temetés megszervezése kapcsán), miután valódi érdeklődéssel a hangunkban megkérdeztük tőle, hogy van, felajánlhatjuk neki a segítségünket. (Természetesen csak akkor, ha tényleg segíteni akarunk, és nem pusztán udvariaskodni.)

A temetés körüli szervezés például elég megterhelő tud lenni, ezért ebben a szakaszban biztosan szívesen fogadja a támogatást. Ne kérdezzük meg, hogy miben segíthetünk, mivel erre a kérdésre nagy valószínűséggel "semmiben" lesz a válasz, viszont firtathatjuk (nyilván viszonytól függően) mikor kell menni a temetkezési vállalkozóhoz, választott-e már koszorút, kiket szeretne meghívni a temetésre, akar-e küldeni értesítőket. Ezekben a konkrét helyzetekben felajánlhatjuk a konkrét segítségünket: "Szívesen elkísérlek, mikorra menjek érted?" "Ha megvan a temetés időpontja, adj egy listát telefonszámokkal, szívesen felhívok pár embert."

A temetés után kezdődik csak igazán a gyászfolyamat, ami valóban nagyjából egy évig tart, ugyanis ennyi idő kell ahhoz, hogy minden évforduló (névnap, születésnap, karácsony, stb.) elmúljon úgy, hogy az eltávozott nincs jelen.

 A legjobb hozzáállás az, ha a gyászolótól nem várunk aktivitást, sem tettek, sem verbalitás tekintetében. (Ez persze nem jelenti azt, hogy egy gyászoló nem lehet aktív.)

Ezt például ne mondjuk: "Hívj fel, ha úgy érzed, van kedved kávézni egyet!" Helyette időről időre jelenlétünkkel, érdeklődésünkkel, egy viszonylag semleges kérdéssel adjuk meg neki a lehetőséget arra, hogy beszélhessen. (Hogy érzed magad? Hogy telnek a napjaid?)

Ne faggassuk a halottról, ezt a témát ne mi hozzuk szóba! Majd ő megteszi, ha úgy érzi, kész van rá.

Támogató, ha olyan elfogadó légkört teremtünk körülötte, melyben meg tudja engedni magának az érzéseit, akár a könnyeit.

Majd később, szépen óvatosan megpróbálhatjuk ki-kimozdítani őt visszavonultságából. ("Arra gondoltam, holnap elviszlek fagyizni." "A hétvégén elvinnélek kirándulni, vasárnap reggel érted megyek.") Ha nemmel válaszol, fogadjuk el, és később próbálkozzunk újra.

A gyászoló érzi, hogy neki mi a jó. Lehet, hogy egy ideig egyedül szeretne lenni. Nem érdemes piszkálni: "Jót tenne neked, ha kicsit szórakoznál, társaságban lennél!" - Ezzel csak azt érjük el, hogy még amiatt is rosszul fogja érezni magát, hogy nem tudja jól érezni magát.

A gyászfolyamat elsősorban munka, mely rengeteg befelé figyelést igényel. (A sajátomról is írtam, itt olvashatsz róla.) Ilyenkor a gyászolónak minden, ami a külvilággal kapcsolatos (ügyintézések, kapcsolatok működtetése, az élet szervezést igénylő dolgai) nehézséget okozhat. Nem mondom, hogy vegyünk ki a kezéből mindent, és tekintsük őt betegnek, csak azt mondom, hogy az efféle helyzetekben sokat jelent, ha valaki a gyászoló mellett áll, aki így valódi figyelmet, elfogadást, támogatást élhet meg, s ezáltal könnyebben rendezi el önmagában a veszteséggel kapcsolatos érzéseit, és jut a gyászfolyamat végére.

Felhasznált irodalom:

Dr Pilling János: A gyász hatása a testi és lelki egészség állapotára; doktori értekezés

 Philippe Ariés: Gyermek, család, halál; Gondolat Budapest, 1987

Fotók: https://pixabay.com/

Megláttam a barna cérnával felvarrt gombot. Az ing legalsó gombjaként feltűnő volt az eltérés, először nem is értettem. Ugyanazok a pontos gépi öltések keresztirányban, de ez a gyanús barna szín, míg a többi mind fehér... Az egész valahogy nem illett a képbe, hiszen kedvesem, aki a holmit viseli, olyan tiszta és átlátható, mint a legszebb matematika képlet. Már ártatlan-érzékeny vízkék szemei, melyeket védekezőn lefelé ívelő bőrredők és bizalmat ébresztő nevető ráncok kereteznek, eleve, és azt gondolnám, mindenki számára olyan lény benyomását keltik, aki képtelen lenne olyasmire.

Bár mostanában sokat túlórázik...

Nem, nem, ő nem olyan...

S míg az inget rendezgettem-simítgattam a vasalódeszkán, valahogy, a fenébe is, pedig nem akartam, de csak elképzeltem...

Magam előtt láttam az inggallér mögött kezdődő tökéletes ívet, melyet a váll és a nyak találkozása hoz létre, majd tarkóját, és az azt fedő hajfürtöket. Alóluk, az öblítő-mosópor-tusfürdő elegyéből született illatesszenciák párologtak, keveredve azzal, ami csak ő: a pórusaiból áradó végletes férfiassággal, mely semmiképp sem macsós agresszió, inkább jelent puszta ösztönösséget egy cseppnyi kisfiús bájjal.

Mintha egy Goda Krisztina filmjelenet nézője lennék, erős megvilágításban, közelről szemléltem meg minden egyes szőrszálat, ahogy felágaskodik a hirtelen kidudorodó szőrtüszőből. Közben szemrevételeztem az itt-ott megjelenő anyajegyek eleganciáját, vagy egy természetesen megmutatkozó pörsenést. Majd az ismerős képkockákat megzavarták a barna hajkorona alól előbukkanó szétnyíló ajkak. A nyíláson áttolakodni látszott a piros nyelv, mely a finom hajlatokat ízlelgette, s apró nyálcsíkot húzott kedvesem puha fehér bőrén. A hajzuhatag takarásában a száj elérte az áll alatti érzékeny területet, ott, ahol az ádámcsutka domborodik, s óvatosan haladt egyre lejjebb, már-már a széles, feszes mellkas izgalmas vidékét vizsgálgatva, mikor képzeletemben a szájhoz tartozó alak türelmetlenné vált, s ekkor a fókuszba egy szenvedélyes eseménysor került: a női kéz vadul nekiesett a gomboknak, egyiket a másik után bujtatta át a lukakon, de valahogy az utolsóra, a legalsóra nem jutott elegendő kontroll. Nem oda figyelt (nyilván teljesen másra figyelt), és egy féktelen mozdulat nyomán a gomb lerepült a helyéről, nagyot koppant a padlón, majd begurult az asztal alá...

Állj!

Honnan volt cérnájuk? Volt cérnájuk??? Melyiknek? A nő varr ilyen szépen? Vagy kedvesem? Vagy valamelyikük anyja?

A fantáziám szüleményeként sorjázó kérdések egyre nyugtalanabbá tettek, de nem sok időt hagytam magamnak tépelődésre. Már ott tartottam, hogy bekopogtatok a fürdőbe, félredobom azt a flancos önérzetet, és megkérdezem:

– Te ide figyelj, ez a gomb hogy a túróban lehet barna cérnával felvarrva?

Ekkor azonban az ingujj vasalásához érkeztem. A vállrésztől haladva a mandzsetta felé nem tudta elkerülni figyelmemet az ugyanolyan keresztirányú öltésekként szabályosan feszülő, tervezettség és harmónia létjogosultságát hirdető barna cérna, mely a gombot rögzítette. Természetesen mindkét ingujjon.

fotók: https://pixabay.com/