A bejegyzés címében szereplő gondolattal természetesen egy pillanatig sem azonosulok, viszont azt hiszem, ez a felszólítás fedi le leginkább a társadalmi elvárást manapság egy gyászolóval szemben

Bevallom, míg nem veszítettem el a szüleimet, fogalmam nem volt arról, min mehet keresztül egy gyászoló. Még annyira sem, hogy hitelesen ejtsem ki a számon: "Őszinte részvétem!" Hogyan is érezhetném át, "vehetnék részt", pláne őszintén, olyasmiben, aminek mibenléte ismeretlen számomra. Az "őszinte részvétem" korábban részemről csupán egy gesztus volt, mely mögött inkább rémültség és feszengés bujkált, semmiképp sem valódi empátia. Nehezen mondtam ki, és csak akkor, ha végképp nem adódott más lehetőségem. Inkább kerültem az illetőt, vagy ha ezt sem tehettem meg, akkor a témát. Tényleg nem tudtam hogyan álljak hozzá. Hogy miért nem tudtam, az elsősorban a családom halálhoz való viszonyulásában keresendő, mely viszonyulás, úgy sejtem, sokat elárul arról is, korunk társadalmában általában milyen mértékben tabu ez a téma.

Mikor kényszerű módon beálltam a sorba, mivel hát ez az élet rendje, akkor jöttem rá, hogy nem csak én, de általában az emberek nagy része nem tud mit kezdeni se a halállal, se a gyásszal, a gyászolóval meg aztán végképp nem.

Az öröm viszonylagos egyneműségével szemben a fájdalom annyiféle, ahányan vagyunk, illetve ahány megélése létezik. Soha nem tudhatom, pontosan mit érez az, akinek valami fáj. Az öröm összehoz, a fájdalom elszeparál, magányosságra ítél. A mai világban egyre inkább. Régebben másképp lehetett. Gondolok a ravatalozóban töltött időre, a siratóasszonyokra. Ha mindenki (kötelezően) sír, a fájdalom is oldódik, hiszen nem válik egyből olyasmivé, amit el kell rejteni, vissza kell tartani, esetleg némiképp kozmetikázva mutatni belőle valamicskét, hiszen az sem oké, ha valaki szenvtelennek látszik. ("Nézd már, nem is sír, micsoda érzéketlen alak, lehet, hogy nem is szerette a nejét, apját, stb...")

Tehát nem tudhatjuk, hogy a fájdalom, melyet a gyászoló átél, milyen mértékű, és van néhány megjegyzés, mellyel ugyan empátiánkat akarnánk kifejezésre juttatni, mégis bagatellizáló és nyomasztó lehet számára. Például: "Tudom, mit érzel." - Tényleg nem tudhatjuk, és ráadásul közben elvesszük a gyászolótól a lehetőséget, hogy elmondhassa, mit érez. Azt hiszem, egy egyszerű "Hogy vagy?" esetleg: "Biztosan nem könnyű most neked.", sőt egy igazi "Őszinte részvétem!" több együttérzést fejezhet ki, és jól tud esni a gyászolónak.

A gyászolót sokszor kerülik. Még a rokonok és a barátok is. Egyrészt mert emlékeztet végességünkre, melyről nemigen szeretünk tudomást venni, másrészt, mert nem tudják, hogy viselkedjenek. Jobb lenne nem látni a gyászoló szenvedő arcát, sőt, jobb lenne, ha minél észrevétlenebbül gyászolna! Ha mégis összefutnak vele, és muszáj valamit mondani, legtöbbször közhelyek hagyják el a szájukat: "Az élet megy tovább!" "A idő minden sebet begyógyít!" "Hidd el, neki már jobb így!" - ezek a mondatok, még ha igazak is, nem igazán segítenek.

Ám akkor mi az, ami támogató hozzáállást jelenthet?

Mivel a gyászoló a legtöbb esetben passzívvá, visszahúzódóvá, esetleg tanácstalanná válik (például a temetés megszervezése kapcsán), miután valódi érdeklődéssel a hangunkban megkérdeztük tőle, hogy van, felajánlhatjuk neki a segítségünket. (Természetesen csak akkor, ha tényleg segíteni akarunk, és nem pusztán udvariaskodni.)

A temetés körüli szervezés például elég megterhelő tud lenni, ezért ebben a szakaszban biztosan szívesen fogadja a támogatást. Ne kérdezzük meg, hogy miben segíthetünk, mivel erre a kérdésre nagy valószínűséggel "semmiben" lesz a válasz, viszont firtathatjuk (nyilván viszonytól függően) mikor kell menni a temetkezési vállalkozóhoz, választott-e már koszorút, kiket szeretne meghívni a temetésre, akar-e küldeni értesítőket. Ezekben a konkrét helyzetekben felajánlhatjuk a konkrét segítségünket: "Szívesen elkísérlek, mikorra menjek érted?" "Ha megvan a temetés időpontja, adj egy listát telefonszámokkal, szívesen felhívok pár embert."

A temetés után kezdődik csak igazán a gyászfolyamat, ami valóban nagyjából egy évig tart, ugyanis ennyi idő kell ahhoz, hogy minden évforduló (névnap, születésnap, karácsony, stb.) elmúljon úgy, hogy az eltávozott nincs jelen.

 A legjobb hozzáállás az, ha a gyászolótól nem várunk aktivitást, sem tettek, sem verbalitás tekintetében. (Ez persze nem jelenti azt, hogy egy gyászoló nem lehet aktív.)

Ezt például ne mondjuk: "Hívj fel, ha úgy érzed, van kedved kávézni egyet!" Helyette időről időre jelenlétünkkel, érdeklődésünkkel, egy viszonylag semleges kérdéssel adjuk meg neki a lehetőséget arra, hogy beszélhessen. (Hogy érzed magad? Hogy telnek a napjaid?)

Ne faggassuk a halottról, ezt a témát ne mi hozzuk szóba! Majd ő megteszi, ha úgy érzi, kész van rá.

Támogató, ha olyan elfogadó légkört teremtünk körülötte, melyben meg tudja engedni magának az érzéseit, akár a könnyeit.

Majd később, szépen óvatosan megpróbálhatjuk ki-kimozdítani őt visszavonultságából. ("Arra gondoltam, holnap elviszlek fagyizni." "A hétvégén elvinnélek kirándulni, vasárnap reggel érted megyek.") Ha nemmel válaszol, fogadjuk el, és később próbálkozzunk újra.

A gyászoló érzi, hogy neki mi a jó. Lehet, hogy egy ideig egyedül szeretne lenni. Nem érdemes piszkálni: "Jót tenne neked, ha kicsit szórakoznál, társaságban lennél!" - Ezzel csak azt érjük el, hogy még amiatt is rosszul fogja érezni magát, hogy nem tudja jól érezni magát.

A gyászfolyamat elsősorban munka, mely rengeteg befelé figyelést igényel. (A sajátomról is írtam, itt olvashatsz róla.) Ilyenkor a gyászolónak minden, ami a külvilággal kapcsolatos (ügyintézések, kapcsolatok működtetése, az élet szervezést igénylő dolgai) nehézséget okozhat. Nem mondom, hogy vegyünk ki a kezéből mindent, és tekintsük őt betegnek, csak azt mondom, hogy az efféle helyzetekben sokat jelent, ha valaki a gyászoló mellett áll, aki így valódi figyelmet, elfogadást, támogatást élhet meg, s ezáltal könnyebben rendezi el önmagában a veszteséggel kapcsolatos érzéseit, és jut a gyászfolyamat végére.

Felhasznált irodalom:

Dr Pilling János: A gyász hatása a testi és lelki egészség állapotára; doktori értekezés

 Philippe Ariés: Gyermek, család, halál; Gondolat Budapest, 1987

Fotók: https://pixabay.com/