Olyan, mintha nem lennék itt. Mintha igazából sehol nem lennék. Hiába erőlködöm, képtelen vagyok VALAHOL LENNI. Egy szűk csövön át nézem a világot, s amire ránézek, azt hiába látom, nem tud eljutni hozzám. Messze van, idegen. Van a világ, és vagyok én. Kívül azon, amit látok. Amit látok, nem az enyém. Mindenki másé, csak épp az enyém nem. Mindenki más itt van – hol máshol lenne, persze, hogy itt van –,  csak én Nem Vagyok Itt.

De jó lenne itt lenni! – gondolom abszurd módon arról a helyről, ahol éppen vagyok.

Ahogy az úton megyek, szembejön egy autó. Látom, hogy színe van, formája van, és autóként gurul, azt is látom, ahogy előttem zöldre vált a lámpa, tudom, hogy továbbhaladhatok, és meg is teszem, de a közeli kép is távoli, opálos, igazi jelentéseket nélkülöző. Felfogom, hogy tárgyak, emberek vesznek körül, de én magam máshol vagyok. Tudom, hogy jót tenne, ha bekapcsolnám a rádiót, mivel a zenével kizökkenteném magam, kipöckölném magam bennszorultságomból, de most még ez sem megy. Attól félek, ha elterelem a figyelmemet, akkor baj lesz. Nekem muszáj koncentrálnom, különben katasztrofális dolgok fognak történni. Hogy mi baj lesz? – Arról fogalmam sincs, azt nem találom a fejemben. A félelem, a gúzsba kötöttség nem engedi, hogy megkeressem, mitől félek pontosan. Nincs épkézláb magyarázat, minden racionalitást felülír a GÖRCS. Benn a fejemben, ahonnan azon a bizonyos csövön keresztül szemlélem a külvilágot. Ez épp annyira elég, hogy funkcionálni tudjak, mint egy biorobot. (Egy rossz minőségű biorobot.) Lassítok, indexelek, kanyarodok, még egy kicsit lassítok, megállok. Kiszállok a kocsiból, bezárom magam mögött az ajtót, leellenőrzöm, hogy minden ajtó zárva-e. Még egyszer leellenőrzöm, hogy minden ajtó zárva-e, és elindulok a Félelmetes Hely felé.

A Rendelőintézet bejárata előtt felveszem a maszkot, belépek. Egy szintén maszkos, fehér ruhás fiatal lány fertőtlenítőt fúj a kezemre. A kartonozónál szinte senki sincs, odaléphetnék egyből a pulthoz, de megtorpanok. A szívem gyorsabban kezd verni, a táskám úgy tűnik egyre nagyobbra, egyre átláthatatlanabbra nő, ahogy matatok benne a tajkártya meg a meghívó után kutatva.

Mondom mammográfiára jöttem, a tajkártyám is átadom, mondom, hogy Vándor Emma névre kaptam meghívót, és nyújtanám is a pult mögött ülő felé, de nem kéri. Ha nem, hát nem. Aztán hosszan keres, nem talál. Az előjegyzésben. A tajkártyán még a leánykori nevem szerepel, s bár a keresztnevem nem változott, és a tajszámom is ugyanaz, ő percekig nyomoz. Sejtem, mi a baja, ugyanis két hete az ortopédiára igyekezvén pontosan ugyanez történt. A pult mögött ülő teljesen elveszettnek tűnik, és ugyan még negyed órám maradt, kezdek ideges lenni. Kezdek? Fenéket! Már egy ideje az vagyok. Gyanítottam, hogy ez lesz, és nem bírom, mikor fennakadok a bürokrácia hálóján. Szinte bűnösnek érzem ilyenkor magam, mivel óriási problémát okozok a pulton túlinak. Verjetek bilincsbe! Csak a gond van velem, minek mentem anno férjhez, és minek változtattam nevet? Aztán kérdi, hányra kaptam időpontot. Válaszolok. Mire ő: Vándor Emma van beírva két órára. Mire én: Én vagyok, a meghívót is erre a névre kaptam, csak a rendszerükben és a tajkártyámon még a leánykori nevem szerepel. Megtalál végre. Hurrá! Ejj, ez a sok Emma, nem lehet eligazodni köztük. A tajkártyán is meg kellene változtatni, mondja. A nevet. Nevetek, hogy 25 éve ez a helyzet, és eddig nem volt vele különösebb gond... Azt már nincs kedvem elmagyarázni, hogy minek variáljak, hiszen réges-rég el is váltam, a nevem ugyan megmaradt, de hogy meddig leszek így, még nem döntöttem el. A leánykori nevem az tuti, a tajszám tuti, mit vacakolunk ezzel ennyit? Továbbirányít, le és egyenesen, majd jobbra. Le, egyenes, jobbra. Megvan.

Ez is megvan. Nem tévedtem el. Szűnik a görcs. Még egyszer picit felbukkan, mert a rendelő ajtaján kikukkantó hölgy is a nevem miatt zrikál, neki is magyaráznom kell, ki vagyok, és ki voltam 25 évvel ezelőtt, de ő jóval gyorsabban kapcsol. Azért elkéri a meghívót. Még kb. 10 percet várok, és mivel képes vagyok nyugodtan szétnézni és még gondolkodni is, lassan megértem, hogy nem a vizsgálattól fostam. Pedig azt hittem. Azt hittem, hogy a fájdalomtól félek. Csodálkoztam is, ugyanis a szüléstől nem féltem.  Akkor meg most hogyhogy? Mondjuk kiderülhet, hogy tényleg baj van. Találnak valamit. Jobb tudni, mint nem tudni? Úgy érzem, nem lesz gond, nincs ezzel kapcsolatban rossz előérzetem, de mégis, tévedhetek. Jobb tudni. Szóval ez így tiszta, egyértelmű, csak ülök, csak várok, és már nem félek. És akkor jövök rá, hogy nekem a bürokrácia a para. Amikor idegenek előtt élesedik ki életem minden rossz döntése, kétsége, bizonytalansága, nehezen felvállalhatósága. A múltam. Először azt gondolom, mit tökölünk ilyen lényegtelen dolgokkal. Kaptam meghívót, itt vagyok. Jöttem, mert kedvesen vizsgálatra invitáltak. Különben nyilván nem lennék itt. Magamtól sajnos nem jutna eszembe, hogy jöjjek, de mivel hívtak, jöttem. Akkor meg hagyjuk már az adatokat, kérem, és haladjunk, mert lassan a belgyógyászaton kötök ki magas vérnyomás miatt...

Valójában éppen hogy nem lényegtelen egyetlen adat sem, de minden rossz érzésem jogos, hiszen ahogy kimondtam (hangosan, mivel a maszk miatt talán túlságosan is hangosan beszélek, hogy megértsenek), ki vagyok, ki voltam, és hogy azért jöttem épp, hogy a melleimet présbe tegyék, úgy érzem, már ott, a kartonozónál, minden jelen lévő idegen számára félmeztelenre vetkőztem.

 Fotók: Az első és harmadik: https://pixabay.com/; a középső saját