Életünkben erős motivációként jelenhet meg, hogy nyomot hagyjuk. Nyomot az utókor számára. Ez képes értelmet adni sokunk létének. Jó tudni, hogy nem csak úgy eltűnünk, mintha itt se lettünk volna, jó tudni, hogy valaki/valakik majd emlékeznek ránk, emlegetik a nevünket, sokszor elhangzó mondatainkat, bölcsességeinket, vagy vicces történeteinket. Ha lesz ilyen...

Ebbe a gondolatba megnyugtató belekapaszkodni, pedig lehet, hogy nem is vagyunk, illetve nem is leszünk annyira értékesek/érdekesek, mint azt reméljük. Termelünk és felszippantunk számtalan információt, minél többet és minél gyorsabban, annál jobb, de vajon mi marad meg ebből az egészből a jövő számára? Mi marad meg a gyermekem, vagy esetleg (ha optimista vagyok) a - még meg sem született - unokám számára? Mit fognak majd tudni rólunk? És vajon érdekli-e majd őket mindaz, amit itt hagyunk?

Potenciális emlékgyártás zajlik minden pillanatban. Életünk bármely pillanata emlékké válhat. Ez a mostani is rögzül agyam valamelyik zugában. S mivel most fókuszálok rá, talán meg is marad. Csak nekem. Mindaz, ami belőlem más számára emlékké válhat, az vagy másvalaki emlékezetében őrződő kép/képsor vagy hang, mely tőlem származik, vagy olyasmi, ami a kezem nyomát viseli valahogy (pl. egy ajándéktárgy, egy kézzel írt levél), esetleg kép, mozgókép, hangfelvétel rólam.

A digitális világban emlékeket gyártani, megőrizni, nagyon könnyű feladat. Ma már egyetlen készülékkel készíthetünk képeket, hangfelvételt, videót, illetve írhatunk akár levelet is. Mégis, nagyon-nagyon valószínű, hogy utódaink számára a lehetőségeinkhez és a produkált mennyiséghez képest kevés "üzenetet" tudunk majd hátrahagyni. A mennyiség a minőség rovására megy, időnk sincs rá, hogy a rengeteg emléket rendszerezzük, szűrjük, szelektáljuk, másrészt nagy valószínűséggel előfordulhat, hogy amit ma valahogyan rögzítünk, azt néhány év vagy évtized múlva nem biztos, hogy lesz mivel dekódolni. Gondolok mondjuk a temérdek videokazettára, melynek szalagja talán el is kopott, s működő videolejátszó híján, ott porosodik a sok visszanézhetetlen szülinap és esküvői parti.

Persze, hogy még mindig a papír a tuti. Már ha emlékről van szó. Nyilván elsősorban fotókra gondolok most. Neadjisten könyvre. Nem csak azért, mert mondjuk egy számítógép bármikor tönkremehet, vagy a telefon elveszhet, hanem inkább arra célzok, hogy például egy fényképalbumot, melyben gondosan kiválasztott és rendszerezett fotók pihennek, sokkal szívesebben veszek a kezembe és lapozgatom végig, mint hogy leüljek a gép elé, és kattintgassak jobbra-balra. Unalmas, nincs hangulata, túl sok. Ugyanígy vagyok a könyvekkel. Inkább egy poros könyvtári példány, mint egy e-book. A papírnak, mint anyagnak, élete, története, szaga van. Sokat hozzátesz az élményhez.

Szóval, azt hiszem, bár lehetőségünk sokkal több van, valószínűleg kevesebbet fogunk magunkról továbbadni, elárulni az utánunk jövőknek. Nem hagyunk itt kincseket, izgalmas történeteket.

Ez az egész onnan jött, hogy édesanyám hagyatékát pakolásztam, és a kezembe akadt egy megsárgult papírlap. Egy levél volt az. Már több, mint fél évszázada írta valaki, egy fiatalasszony, apámnak. Hogy miként került anyám holmija közé, nem tudom, de olyasmit árult el a szüleim múltjáról, amiről ők nem meséltek nekem. Búcsúlevél volt. Nem annyira szép, inkább átkozódó, sértett, dühös szólamokkal. Az ismeretlen hölgy nem bocsájtotta meg apámnak, hogy elhagyta őt, és helyette anyámat választotta. Azt kívánta apámnak, soha ne legyen boldog. E kívánsága teljesült is. Persze erről valószínűleg leginkább apám tehet, de belegondoltam, mi van, ha ez a nem éppen békés elválás nem tűnt el nyomtalanul, és bár apám nem foglalkozott többet a megbántott hölggyel, sem az ő átkaival, azért mégis csak ott dolgozott benne a történet, és nem hagyta nyugodni... Ki tudja...

De nem is a megbántottságról akartam írni, hanem a történetről, amit egy valódi levélben találtam, mint a múlt egy darabkáját, tulajdonképpen egy kincset. Számomra értékes valamit, hiszen a levél által színesedett, bővült a felmenők múltját idéző album a fejemben. Olyan típusú kincset találtam, amilyet az én unokám még talán találhat, ha kíváncsi és kutakodós fajta, viszont a dédunokám már nagy valószínűséggel nem.

Nem írunk már levelet papírra. Nagyon ritkán. Digitalizálunk, és nemigen gyártunk tartós dolgokat sem. Ennek a fogyasztói társadalomnak nem érdeke. Az én otthonomban még vannak régi tárgyak, öreg bútorok, melyek az örökség részeként kerültek hozzánk. Ezek a tárgyak úgy lettek összerakva, hogy akár az unokám vagy a dédunokám is használhatja majd őket, ha értékeli az antik dolgokat. Ami új szerzemény, modern darab, abból nagy eséllyel szemét lesz, nem örökség. Így szép lassan kikopik a világból mindaz, ami maradandó, és a tárgyakkal együtt eltűnnek a titkos történetek is. Marad a gyorsan elértéktelenedő tárgyak felhalmozása, a fogyasztás. A múltbéli értékek jórészt érdektelenné válnak. Alig hagyunk magunk után megfontolandó üzenetet, felidézhető hosszú meséket. Mindent überel a pillanat, a kattintásé.

Képek forrása: https://pixabay.com/