A sajtok között matattam éppen, amikor a szemem sarkából észrevettem őt, ahogy a csomagolt felvágottakat nézegeti. Kezén, mint az enyémen, gumikesztyű, arca előtt a sztenderd világoskék maszk. Először nem is voltam benne biztos, hogy ő az, hiszen alig látszott az arcából valami. Ráadásul egyetlen alkalommal találkoztunk csupán, egy február végi estén, s a hangulatvilágítás a kisvendéglőben csak a pupillánkat tette naggyá, vonásainkat jótékonyan sminkelte a félhomály.

Nagyjából 6-7 méterre lehetett tőlem. Gondoltam, picit megközelítem, hogy eloszlassam kételyeimet. Láthatóan erősen koncentrált, dönteni próbált, mit is tegyen a kosárba, az annyira azért nem túl nagy választékból. Bár a száját nem láthattam a maszk miatt, fejtartása, apróbb mozdulatai, illetve a nyaka mellett lefelé szaladó fehér kis zsinór egyértelművé tették számomra, hogy éppen telefonon beszél valakivel. Már olyan közel voltam, hogy a hangja is eljutott a fülemig, s bár érteni nem értettem, mit mond, de bársonyos baritonjáról felismertem őt.

Megtorpantam. Egy pillanat alatt izgatottá váltam, és ez most a szokásosnál is kellemetlenebbül hatott. Nem csak a tenyerem kezdett izzadni, felgyorsult a légzésem is, mely az egyébként is kényelmetlen maszktól még elviselhetetlenebb lett. A textil szinte felforrósodott az arcomon, majd az orrom is folyni kezdett. Nem akartam még zsebkendővel sem az orromhoz nyúlkálni, hisz legfontosabb jelenleg az egészségem védelme, úgyhogy inkább szipogtam és szipogtam. Na, jól nézek ki! Így hogy a fenébe lépjek oda hozzá? Hogy szólítsam meg? Bosszankodtam egy sort magamban, aztán úgy döntöttem, jobb lesz, ha a bevásárlásra fókuszálok, ennek az egésznek úgy sincs most semmi értelme.

Ezt már akkor is tisztáztuk. Annak ellenére, hogy jól sikerült az az első találka, és alig vártuk a folytatást. Ugyanis néhány nappal vagy héttel a korlátozások bevezetése előtt történt mindez, s mire megszervezhettünk volna egy második randit, addigra minden megváltozott körülöttünk. Még váltottunk pár kedves üzenetet, majd azzal búcsúztunk el, ha vége lesz ennek a szakasznak, és épségben megússzuk, felvesszük újra a fonalat. Addig meg inkább ne kínozzuk magunkat, fogadjuk el a helyzetet. Ne is írjunk egymásnak. Én még ugyan üzengettem volna, gondoltam, az is jobb, mint a semmi, sőt felvetettem a video cset lehetőségét is, de ő ragaszkodott az álláspontjához, miszerint attól csak még inkább szenvednénk, az meg ugye senkinek sem hiányzik. Pláne, hogy azt se tudjuk meddig tart ez a mizéria. Rendben, mondtam, és igyekeztem türelmet gyakorolni.

Szipogó orral haladtam végig a polcok mentén, a tekintetem ide-oda cikázott, kezem határozottan mozgott jobbra-balra, derekam rutinosan hajlongott a bevásároló kocsi fölött. Olyan hatékonyan cselekedtem, mint aki egész életében ehhez hasonló helyzetekre készült, így sikerült szinte tökéletesen elterelni a figyelmemet a férfiról, aki valahol ott mászkált a sorok között, s akiről, be kell vallanom, az utóbbi hetekben el-elábrándoztam elalvás előtt. Ilyenkor elképzeltem, hogy nyárra úgyis vége lesz ennek a rémálomnak, és majd nyaralni visz a Balatonra (nincsenek extra vágyaim), s ha tényleg minden flottul megy, karácsonyra már együtt készülődünk. Együtt választunk fenyőfát, persze nem túl nagyot, jó lesz nekünk egy picike, formás kis példány, amit ő díszít fel, míg én az ünnepi menüt állítom össze.

Testi érzeteim, a maszkos-gumikesztyűs bevásárlás közben, vágyképeket nem igen engedtek felszínre. Úgy éreztem, mindjárt megfulladok, továbbra is idegesítően szipognom kellett, hátul összefogott hajamból kioldódott néhány tincs, és persze pont a szemem elé lógott, no meg a kocsi is annyira tele volt már, alig bírtam tolni, így jobbnak láttam, ha minél hamarabb beállok a sorba a pénztárhoz, fizetek, és túljutok ezen a retteneten.

Szerencsére hárman álltak csak előttem, s egyikük sem volt olyan bespájzolós, mint én: kosarukban egy-két élelmiszer hevert csupán, így némiképp megkönnyebbülten konstatáltam, hogy mindjárt vége a szédületnek, ám ekkor felfedeztem őt, kettővel előttem.

A gumiszalagra pakolászta nehezen kiválasztott szerzeményeit. A kenyér, a tej, és a felvágott mögé néhány csomag pelenka került, ha jól saccoltam a ráírt kilók alapján, nagyjából fél éves csemetére valók. Nemcsak sármos, és kellemes a hangja, de igazán rendes ember is, gondoltam magamban. Biztosan a kisgyermekét egyedül nevelő szomszédasszonynak viszi, aki talán elvált, vagy soha nem is volt férje, s most nehezen boldogul. Pár másodpercig újabb ábrándokba feledkezve néztem utána, ahogy a bevásárlókocsit kifelé tolja az üzletből. A fotocellás kijárat üvege picit fátyolossá tette ugyan a látványt, de az azért még eljutott a retinámon át a tudatomig, ahogy a baby on board matricával ellátott autóhoz lép, melyből egy csinos fiatal nő száll ki éppen, és siet az autó mögé, hogy segítsen bepakolni a kinyíló csomagtartóba.