20200624

Ezen a nyáron most először kerített hatalmába igazi nyári hangulat. Ujjatlanban indultam el Fricivel sétálni, és mire visszaértünk, majd szomjan haltunk mindketten. :)

Bevillant, hogy nagyjából egy éve van itt ez a kutyus, s azóta szinte megfiatalodott. Mikor idekerült, szerintem melankolikus volt. Öreg fejjel (14 évesen) ügyesen alkalmazkodott ugyan új helyzetéhez, de nem igazán kommunikált velünk. Elvonult egy sarokba, és naphosszat csak feküdt, aludt. Visszahúzódott saját kis világába. Végül is, ahogy én az édesanyámat, úgy ő a gazdáját veszítette el. Úgyhogy talán nincs is ebben semmi különös. Gyászolt ő is. Pár hónapja, vagy talán fél fél éve, megváltozott a viselkedése. Ha bent van a lakásban, folyton a közelemben akar lenni, szinte bújik. Ha sétálni indulunk, örömében ugrabugrál. Eleinte néhány utcasaroknyi séta után alig vonszolta magát, mára 5-6 km-t simán megtesz.

Eltelt egy év, és nekem eszembe jutott a tavalyi. Az nem volt igazi nyár.  Semennyire se szólt kikapcsolódásról, napfényről, vízpartról, zenéről, tobzódásról, önfeledtségről. Egy éve ilyenkor azon voltam, hogy kiürítsek egy kétlakásos családi házat, meg egy mindenféle lomokkal teli fészert. Majdhogynem egyedül. A fiam és a párom persze azért besegítettek, mikor ráértek: elvégezték az igazán férfias munkákat, amiket én fizikailag nem is bírtam volna. (Régi rossz bútorokat szedtek szét darabokra baltával, fűrésszel, kalapáccsal.) Nagyon meleg volt, és én a lomokat szelektáltam, majd naponta többször fordultam meg kisautómmal a hulladékudvarban. Egyfolytában ittam, izzadtam. Ragadt rám a kosz. Bár még mindig jobb, hogy így történt. Nem tudom, mit csináltam volna, ha szakad az eső... Kb. két hetem volt mindent elrendezni a házban és a ház körül, hogy mire elérkezik a pillanat, a vevőnek nyugodt lélekkel tudjam átadni a kulcsokat. Emlékszem, ideges és dühös voltam. Aludni se igen tudtam. Ideges, hogy vajon elkészülök-e mindennel időben, és dühös, hogy miért én, és miért egyedül, mikor ez a kóceráj csak egyharmad részben az enyém. Dühös, mert nekem kell dönteni arról is, ami (nem csak az én) nagyapámé volt. Nekem kell szagolni a penészt, feltakarítani az egérszaros padlót, szívni a port, izzadni, hajolgatni, hogy szinte leszakad a derekam. Rendelni teherautót, lomelszállítót, több körben. És dühös magamra is, mivel nem kezdtem el hamarabb a pakolászást. Hülye fejjel megint mindent az utolsó pillanatra hagytam.

Persze most már értem, hogy miért én egyedül. (Egy év segített a lehiggadásban. Dühös voltam akkoriban az egész világra.) Az utolsó időszakban én laktam a házban. Egyértelmű, hogy aki élvezi a lakás adta előnyöket, később ugyanaz legyen, aki szív, ha feladat, probléma adódik. Egyet tudok érteni ezzel az evidenciával, de nem teljesen, ugyanis a történet ennél bonyolultabb. Az érthetőség kedvéért árnyalhatnám, de abból kisregény kerekedne. A lényeg tehát: úgy alakult, hogy az én döntésemen múlt a tárgyak sorsa. Miből lesz szemét, és miből válik emlék, szobadísz, netán használati tárgy, miből lesz olyasmi, amit majd én is továbbörökítek az utókornak. Sokszor nem volt könnyű "szemét" címkével ellátni azt, ami, tudom, fontos része volt nem csak az én életemnek, de anyáménak, sőt még a nagyiéknak is. Lommá vált például a sok kerti szék és az asztal, amit körülülve szüli- és névnapokat tartottunk rendszeresen a kertben. Kiszolgált pár generációt, beteljesítette sorsát. Mehetett. Lom lett nagyapám számtalan szerszámos doboza, meg temérdek rozsdás százas szög, varrónő anyám félretett "jóleszmégvalamire" ruhaanyag-gyűjteménye; ezen kívül táskák, bőröndök, szatyrok, régi folyóiratok, könyvek, póklakás befőttes üvegek, kaspók, és már kitudja mi még.

Szóval haragudtam magamra, hogy miért hagytam az utolsó pillanatra ezt a nagy feladatot (felszámolni több generációnyi tárgyhalmot), de nem tudtam volna másképp csinálni... Nem ment. Nem voltam rá képes. Így is azt éreztem, megfeszülök, összegörnyedek az érzelmi agyonterheltség alatt. Szorongtam, alvászavarral küzdöttem.

Valójában elkezdtem én már korábban, csak iszonyú lassan haladtam. Naponta jártam a háznál, megetettem a kutyát meg a macskát, lenyírtam a füvet, gazoltam, sepregettem, és ügyeltem arra, hogy szerdán, mikor jönnek a szemetesek, mindig tele legyen a kuka. Tehát kb. egy éven át hetente legalább egyszer felszívtam magam, kezembe vettem egy nagy zsákot, és néha gondolkodás nélkül, ami a kezem ügyébe akadt, azt pakoltam és pakoltam. Bele a zsákba.  Előfordult, hogy kiesett a kezemből egy-két "nemkellezmársenkinekse" üvegpohár, virágcserép. Ja. Törtem-zúztam. Majd összesöpörtem. És persze volt, hogy elakadtam. Nem tudtam dönteni. Álltam egy ruhadarabbal a kezemben, és bőgtem. Odébb tettem, bőgtem. Hazahoztam, később újragondoltam, elajándékoztam. Bőgtem. Van, amit megtartottam, beakasztottam a gardróbba, s ha elém kerül, megfogom, végigsimítom rajta a kezem, megnézegetem újra. Már nem bőgök. Annyira.

Ez a "nekidurálom-felszívom magam, és mint a robot, teszem, amit tennem kell" üzemmód persze eléggé megcsapolta az energiáimat. Épp emiatt egy-egy ilyen látogatás alatt nem tudtam túl sok mindent elvégezni. Egyetlen szempontom volt: szerdára mindig legyen tele a kuka. Aztán menekültem. Ott töltöttem maximum fél vagy egy órát, majd mintha puskából lőttek volna ki. Sipirc. El. Minél gyorsabban, minél messzebbre...

Egyetlenegy dolog motivált: Egyszer úgyis vége lesz. Majd átadom a kulcsot, elviszem a kutyátmacskát, egyszer befizetem az utolsó végszámlát is, egyszer csak eljön az az idő, hogy ebből a káoszból, aminek a közepén álldogálok, ki fogok keveredni. REND LESZ!

Tisztában vagyok vele, hogy nem a rendrakással, az ügyintézéssel volt bajom. Nem az okozott fizikai nehézséget, hogy meg kell fognom egy zsákot, ami telerakva talán már nem is annyira könnyű, és bele kell emelnem a kukába. A nehézség az volt, hogy egyedül, és hogy pont én. A nehézség ott van abban a bizonyos kisregényben, amit nem írtam le/meg. Nehézség a kapcsolatok kuszasága; viszonyulások, elvárások, pozíciók kimondatlansága; tabuk, titkok, elképzelések, remények. Bevallom, sok esetben nem csak tárgyakat kukáztam ki. Nem csak vázákat mostam le, tisztítottam meg, hogy kitehessem a polcra. És ez a folyamat még tart. Nem értem a végére. Elfogadtam, hogy a család, ha nem jól funkcionál, csak hátráltat, megfojt, visszavet. El kellett fogadnom: van, amin nem tudok változtatni. Ki kell alakítanom a saját klubomat, benne a saját, nem feltétlenül vér szerinti, családtagjaimmal.

És az is biztos: megfogadtam, folyamatosan szelektálni fogok. Ami nem hasznos, nem szép, nem jelent semmit, csak foglalja a helyet a lakásban, az ne maradjon. Nem szeretnék túl sok szemetet hagyni magam után...