Már jócskán elmúlt éjfél is, mikor Emma leparkolt az orvosi ügyeletnél. A csapzott hajú doktornő után sietett, aki korábban kinn járt a háznál, de a lakásba nem volt hajlandó bemenni, pedig az ő dolga lett volna kizárni az idegenkezűséget. Csak épp hogy belépett az ajtón, egy pillantást vetett a lakás belseje felé, majd kezét az orra elé szorítva már rohant is le a második emeletre, onnan kiabált fel, hogy rendben, ő eleget látott, visszamegy az ügyeletre, ott várja Emmát, mivel ki kell tölteni néhány papírt. Ez a dolgok hivatalos menete.

Az íróasztalához ült le éppen, és erősen köhögött, mikor Emma belépett. Nem kínálta hellyel, kapkodva elővette az űrlapokat, s kérdéseket tett fel a lánynak, aki, bár alig volt magánál, s minden porcikája reszketett, önmagát is meglepve mégis képes volt előkotorni memóriájából a kért adatokat, s közben, mint egy pillanatokra teljesen lelassuló, majd meg-megszakadó dokumentumfilmet, nézte saját története részleteit: a rendelő neoncsővel megvilágított tiszta falait, a fehér üvegajtós szekrényt, az orvost az asztal mögött, és közben a reszketés takarásában felfedezni vélt némi szégyenkezést. Nem csak magát szégyellte, eleve mindenért, ami történt éppen, hanem a doktornő helyett is, aki köhécselve maga elé meredt, idegesen rángatta a papíron a tollat, s láthatóan alig várta, hogy a végére érjen a dolognak, legyen kitöltve minden rubrika, és ő kimehessen egy szál cigire, elfelejteni pár percre ezt a nyüves munkát. Emma mindeközben úgy érezte, mintha a filmben, melyet kívülről nézett, s melynek egyúttal főszereplője is volt, kiszámíthatatlanul követnék egymást a jelenetek. A rendező persze sehol, s csak sejteni lehet, melyik jelenet következik. Dátumokat képes volt közölni, de amúgy nem tudta a szöveget. Soha nem akart ilyen filmben játszani, ebben meg pláne nem, mégis belekerült. Egy elfuserált sztori hősnője lett, de nem volt ideje felkészülni, így hát csak kapkodta a fejét, a többiek játékát követve igyekezett nem lemaradni a cselekményről, próbálta legalább arrafelé fordítani a tekintetét, amerre fordítani kell, és felfogni a szavakat, melyek elhagyják a többi szereplő száját.

A fekete transzporter közvetlenül a bejárat előtt állt nyitott hátsó ajtókkal, egyelőre üresen, mire Emma visszaért az ügyeletről. A szállítókat a doktornő rendelte a házhoz. Vagy a rendőr. Az épület bejárati ajtaját kitámasztották, egyre több ablakban gyúlt fény, a legfelső szinten lakó Novák család tagjai a párkányra támaszkodva hajolgattak kifelé. Korábban ők voltak azok, akik először megjelentek a lépcsőházban, amikor a lakatos, úgy fél tizenegy tájékán, nagy robajjal elkezdte szétfúrni a zárat. A lakatost a rendőr hívta, aki már fél tíz óta dekkolt a lakásnál. Őt és egy társát rendelték ki, mikor Emma személyesen segítséget kért az őrsön. Néha eltűnt, leszaladt a társához, aki a szolgálati autóban forgó gyomorral ücsörgött, s közben telefonált, intézkedett. A rendőr fiatal srác volt, láthatóan kényelmetlenül érezte magát a helyzettől. Eleinte párszor megkérdezte a lányt, nem lehetne-e még néhány ismerőst felhívni, nem lehet-e, hogy a keresett férfi csak nem szólt, hogy elutazik... aztán ide-oda téblábolt, majd egyszer csak odalépett a reszkető Emmához, zavartan ránézett, és ennyit mondott: "– ne számíts semmi jóra, nézd, az ajtó körül és a lépcsőházban is mindenhol legyek hevernek!"

Emma, bár korábban nem vette észre a metálzöld tetemeket, valójában már akkor érezte, mire számíthat, mikor békés esti sétáját félbeszakította a szokásos dallamon megszólaló mobil hangja, s meglátta Klári nevét a kijelzőn. A mostohaanyja nagyon ritkán hívta fel, általában csak akkor, ha valami baj történt a családban. Ő volt az utolsó exfeleség, ezért neki jeleztek a szomszédok, hogy már több hete nem látták a volt férjét, talán nem ártana utánanézni. Ott rejtőzött a beszélgetésben kimondatlanul a nap egyetlen lehetséges kimenetele. Valahogyan, szavakkal nem leírható módon, mint egy tömörített fájlt, a lány megkapta Kláritól a rá váró éjszaka forgatókönyvét is. Talán két mondat közötti levegővételnyi szünetben, a hallgatásban volt kódolva az üzenet, s Emmának nem volt más választása, vállalta az ily módon rá testált feladatot, bár már akkor is sejtette, hogy hiába a forgatókönyv, a neki szánt szerepnek képtelen lesz megfelelni. Abban a lélegzetnyi pillanatban látta előre azt is, hogy itt fog állni ez előtt a nagyon is ismerős ajtó előtt, mely mögött gyermekkora legfőbb díszletei találhatók, s mely ajtón több éve be se kopogott, az elmúlt órában pedig már hiába tette, hiába csengetett, zörgött, dörömbölt, nem jött bentről válasz.

A lakatos befejezte a munkáját, a láncot is szétvágta, az ajtó kitárult, a rendőr zseblámpáját maga előtt tartva lassan, s egy rendőrhöz képest viszonylag bizonytalan léptekkel indult el lakás belseje felé. Az előszobában, ezüstös zöld szőnyegként csillogtak a légytetemek. Végtelen percek teltek el míg a rendőr visszatért. Emmára nézett, aki minden szóra csak bólogatott, fegyelmezetten várta, mi következik.

Miután visszatért az orvosi ügyeletről, csak ült a kocsiban. Órák teltek el, de lehet hogy csak percek. Mindenesetre óráknak tűntek. A visszapillantótükörbe lesett, háttal ült a bejáratnak. A lépcsőházban sötét alakok cipekedtek, irtó lassan haladtak lefelé, majd pár perccel később valamit betettek az autóba, s rácsukták az fekete ajtószárnyakat. Emma nagy lélegzetet vett, készült az utolsó jelenetre: mindjárt kiszáll a kocsiból, odalép a szállítókhoz, még egyszer aláír, s miután Novákéktól és a többi szomszédtól, a lakatostól meg a rendőrtől is már elfogadott néhány "őszinte részvétemet", erre az utolsóra már szinte rutinosan fog egy köszönömmel reagálni, és aztán hazamegy. Úgy érezte, ez is több, mint amit el lehet bírni, több, mint amit elképzelt, mikor néhány órával korábban tűpontos intuícióként megkapta a tömörített verziójú szkriptet, mely felfoghatatlanul gyorsan, s egyúttal elviselhetetlenül lassan bomlott szét rövidke snittekre, s melyek közül egyet, az utolsó előttit, önmaga számára inkább kihúzott: Nem akarta látni a fekete nejlonzsákot egy pillanatra sem. Nem akarta, hogy emlékeit összezavarja bármi, ami gyermekkora legizgalmasabb szereplőjéhez kapcsolódott, ahhoz, akit életében leginkább apunak hívott.