A családom vallással való kapcsolata meglehetősen ambivalens.

Nálunk nagyi volt az, aki képviselte a keresztény vallás gondolatait, elveit, hagyományait. Rendszeresen járt templomba, imádkozott, forgatta a Bibliát, és egyéb hitélettel kapcsolatos műveket. Ezen kívül a templomban élt társadalmi életet, még takarítani is inkább ott takarított, otthon annyira nem volt pedáns. Azt hiszem, részben ennek tudható be hosszú élete, és hosszú életét szinte az utolsó pillanatig végigkísérő szellemi frissessége.

Nagyapám jelentette a másik pólust, a kommunista nézetek képviseletét. Nem egyeztek hát sehogyan sem. Mivel nagypapa volt a családfő, nagyi az 50-es, 60-as, 70-es években titokban járt át a templomba, és suttyomban diskurált a szomszédban lakó plébánossal az árokparton, miközben a zöldet csipkedő tyúkokra ügyelt.

A gyerekneveléssel kapcsolatban nagypapa elvei érvényesültek inkább, így három gyermekük közül egyik sem vált gyakorló hívővé. Anyám elbeszéléseiből az derült ki számomra, hogy eleve ágált az egész ellen, mivel ovis korában az apácák, akik óvónői szerepet is betöltöttek akkoriban, sok esetben veréssel, szidalmazással, kegyetlenkedésig menő fenyítéssel próbálták a gyerekeket kordában tartani. Anyám ovis élményeivel azonosította hát a vallást, így mikor megszülettem, eszébe sem jutott megkereszteltetni engem.

A fotón az óvoda udvara látható, ahova édesanyám is járt. A háttérben felfedezhető  az említett apácák egyike

Akkoriban divatos volt a keresztelő szocialista megfelelője, a névadó. Olyanom viszont volt! Fekete-fehér fotó is készült róla. Kb. egy éves lehetek a képen, egy járókában álldogálok, lesek a fotósra kopasz fejjel, cumi a számban, mögöttem apám teli szájjal vigyorog.

Nagymamám meglehetősen szomorú lehetett, hogy nincs kinek továbbadni hitét, így kapóra jött neki nyitottságom, érdeklődésem. Olyan gyermek voltam, aki szeretett olvasni, és imádta a meséket. Vett hát nekem egy gyönyörű képes Bibliát, és abból olvastatott. Elbűvölt a hatalmas könyv részletes, színes grafikáival, ezért mindig szívesen bújtam-lapozgattam. Így váltam szép lassan kereszténnyé, s ez akkor igazából nem is tudatosodott bennem, anyám meg pláne nem sejtette.

Gyerek voltam, fogalmam sem volt róla, miféle ellentétek feszülnek anyám és nagyanyám között, ha vallásról, vagy az egyházról van szó.

Nagyi ezért hát titokban szervezte meg a keresztelőmet tíz éves koromban. Valamiféle személyes bosszúféle is sarkallhatta, (ami talán nagypapa ellen szólt, aki akkor már nem is élt). A keresztelőn ott volt apám, illetve a keresztszüleim, akik korábban a névadómon is jelen voltak. Nem volt nagy felhajtás, mivel gyorsan le kellett zavarni az eseménysort, nehogy anyám gyanút fogjon.

Végül én, a gyerek, aki képtelen a titoktartás feszültségét hosszan magában hordozni, elárultam anyunak, mi is történt pár héttel korábban, egy vasárnap délelőtt. Szegény, teljesen kikészült, nagyon megharagudott nagyira. Veszekedésig fajult a dolog.

Aztán később, nem tudom, mi mentén változtak meg anyám életről és halálról alkotott gondolatai, de mielőtt meghalt, az volt a kívánsága, hogy hamvait abba a templomi kolumbáriumba helyezzük el, ahova nagyié került. Mit tesz Isten, pontosan nagyi urnafülkéje alatt akadt is egy szabad, megvásárolható hely.

Anyám a Bibliát nem igazán ismerte, templomba nem járt, imádkozni nem imádkozott, mégis, azt hiszem, nagyinak sikerült a saját hitéből valamennyit átörökítenie rá. Átkelésének könnyed simasága, biztos nyugodtsága azt üzente számomra: ő tudja, itt csupán csak egy szakasz zárul le éppen.