Nagyi egy beteg katona pulzusát méri. (Sajnos több infóm nincs a fotóról )

Pár hete eltűnődtem azon, ha úgy vesszük, a nagyjából száz évvel ezelőtt tomboló, spanyolnáthaként emlegetett világjárvány sorsformáló hatásának "köszönhetem" a létezésemet. Mármint, hogy én én vagyok.

Hogy nagyapám és nagyanyám házassága szerelmi házasság lett volna, arról nincs feljegyzés a családi legendáriumban. Nagyim unalomig ismételgetett sztorijai közé nem került be sem a kettejük megismerkedéséről, sem az esküvőjükről szóló epizód. Érthető, hiszen mindent felülírt a második világháború a maga borzalmaival. Mégis, apró, itt-ott elhangzó mondatokból, elszólásokból sikerült összeraknom, miért is kapaszkodtak össze nagyszüleim a történelem viharában.

A képen nagymamám az Alpesi Falu kertvendéglő kenyereslányaként

Nagyi, aki vidékről Pestre felkerülő, úri családoknál szolgáló cselédlány volt, majd később ápolónő is, szinte vénlánynak számított, mikor 32 évesen megismerkedett az akkor negyven esztendős, agglegényként élő, s amúgy polgári családból származó nagyapámmal. Az öreg, bár jóképű férfiembernek tartották, volt egy kis hendikepje. 16 éves korában elkapta a spanyolnáthát, melynek szövődménye az idegrendszerét érintette: jobb karja részben béna maradt, később sem tudta rendesen felemelni. Egyszóval mindkét nagyszülőm hasonló mértékű hátránnyal indult a párkeresésben, csak épp egyikük az életkorát tekintve, másikuk inkább a fizikai állapota miatt deficitesen. Már ha egyáltalán lehet ilyesmit mérni. Mindenesetre pont megfeleltek egymásnak. Később sem hánytorgatták fel eltérő származásukat, hiányosságaikat, sem a ki tudja hogyan töltött ifjúkori éveket (erről szintén nem szólt soha a fáma), pedig bizonyára egyikük sem makulátlanul állt az oltár elé.

Nagyapám kormányozza a papundekli automobilt valahol Hűvösvölgyben

A valahova, valakihez tartozás "kényszerítő" ereje, az életkorukból fakadó nyomás, s úgy hiszem a történelmi helyzet sodorhatta egymás felé őket. Valójában nem illettek össze: egyikük mélyen vallásos, és már-már az igénytelenségig puritán, másikuk faramuci módon rangkórságban "szenvedő" kommunista volt. Ránézésre sem passzoltak. Rengeteget veszekedtek, előfordult, hogy hetekig nem szóltak egymáshoz, mégis leéltek egymás mellett négy évtizedet, felépítettek közösen egy vidéki házat, született három gyerekük, négy unokájuk, három dédunokájuk, s végül a halál választotta el őket egymástól.

A háború utáni szegénység, az erős egymásrautaltság összeforrasztotta őket. S azt hiszem, még valami, amit vallásossága ellenére kifejezetten csintalan, huncut szemű nagyanyám, mint női titkot, egyszer elkottyantott nekem: "Nagyapád, mint a legtöbb férfi, eljárt néha-néha. Nem érdekelt, hisz egyébként mindig kellettem neki."  - S mindezt öntudatosan, büszkén mondta, cseppet sem kételkedve abban, hogy a dolgoknak ez a rendje...

Mindig mosolyognom kell, ha rájuk gondolok. :)