Újonc kutyasétáltatóként eleinte nem volt könnyű. Eltartott pár hétig míg kialakult a rendszer. Mivel rendes és szabálykövető lény vagyok, meg kellett szoknom ezt-azt. Például ügyesen a megfelelő helyre terelgetni az ebet, hogy lehetőleg ne a frissen vágott gyep közepén, vagy egy éppen kinyíló kapuban veselkedjen neki pózba vágva magát. Ha porszívóként tapadt a fűre orrával, már tudtam, sietni kell a terelgetéssel. El kellett fogadjam, hogy bár baromi büdös, néha túlzottan is puha a produktum, és gyakran még kíváncsi közönséget is kapunk, össze kell szedni, nincs mese. Én is utálom, mikor az autóból kiszállva belelépek a más kedvence által itt hagyott mocsokba, aztán viszem be a lakásba.

Amúgy meg kifejezetten gazdagító kutyát sétáltatni. Korán kelés, friss levegő, ha esik, ha fúj, ha beteg vagy (nem vagy beteg, nem lehetsz), ha más dolgod lenne, ha még aludnál, hisz előző nap buliztál, tök mindegy, menni kell, s szedni kell. Körülölel madárcsicser friss illata tavasszal, majd pocsolyán keresztül gázolva, avarban ugrálva jégen csúszunk, frissen esett havon nyomot hagyunk a narancslila éjben.

Frici mellett békés az élet. Nem ugat, nem ugrabugrál, nem rángat, nem akar elrohanni, nem ijed meg semmitől, vaksága-süketsége puha védőburok körüle. A szaglása viszont jól működik, így maximum annyi, hogy néha, fél percekre, elidőzünk egy-egy oszlopnál vagy fa tövében. Büszkén húzom ki magam, ha szembetalálkozunk ideges ebét vad igyekezettel kordában tartani igyekvő sorstársaimmal. ("Látod, milyen jól viselkedik, neked is így kellene!")

Szóval szinte már unalmasan egyhangú Fricivel, de azért néha megesik, hogy naivan belesétálunk valamibe...

Zöldfülű voltam még, mikor egy sarkon megálltunk, de tényleg csak egy pillanatra. Semmi produktum. A sarki ház gazdája épp kifelé indult, és odavetette: – Remélem nem fogja ideszoktatni, mert akkor a többi kutya is idejár majd!

– Ezt meg hogy érti? - kérdeztem vissza értetlenkedve.

– Ha ide szarik a kutyája, akkor a többi kutya is ide fog szokni. Én meg nyírjam a füvet! - dohogott zsémbelődve.

– Oh, én mindig összeszedem. - válaszoltam illemtudón.

– Ja, persze, láttam olyat, aki összeszedegette, a felét meg otthagyta. – mérgelődött tovább.

– Hm, értem. – feleltem, majd sietve odébbálltunk.

Rosszul esett. Igazságtalannak éreztem, mivel én tényleg mindig rendes gyerek vagyok, és összeszedem. Később rendszeresen elmentünk a sarki ház mellett, és valahogy önkéntelenül alaposabban szemügyre vettem a kertet, az épületet. Valaha szép volt klinker téglás házikó állt a gizgazos, rendetlen udvar közepén. A kerítés egy szakaszán ijesztő, taszító drótháló volt kifeszítve. Nyomasztó látványt nyújtott az egész kóceráj. A bejárathoz közel egy fának támasztva állt az öregember biciklije néhány festékes vödör társaságában, csomagtartójára kék színű műanyag bevásárlókosár volt erősítve. Épp erről ismertem fel aztán a békétlen vénembert, mikor az utcánkban található becsületvesztőből hazafelé tartott, kerékpárját maga mellett tolva, annak támaszkodva. A mi házunk mellé érve megállt, és egy hirtelen mozdulattal a sövénybe kapaszkodott, így szerezve vissza egyensúlyát, miközben bringája elterült az úton. Kb. 10 méterre lehettem tőle, Fricivel sétánk végére értünk, és bár már teljesen besötétedett, egyértelmű volt számomra, hogy az öreg, aki pár hete fenyegetőn figyelmeztetett a Rendre, azt önmagára nem vonatkoztatva vizel pont az én otthonom tövébe.

Már azon voltam, hogy odamegyek – ha nem lassítom le lépteimet tudatosan, oda is értem volna még a folyamat befejezése előtt –, és szólok neki, hogy jobb lenne, ha máshol végezné a dolgát, mert a végén a Lulu összes vendége idejár majd hugyozni az ablakom alá, én meg szagolhatom feszt. Végül azonban nem tettem, ugyanis már attól zavarba jöttem, hogy esetleg észreveheti, hogy észrevettem, így inkább sarkon fordultam, és visszafelé tettünk pár métert, míg az öreg össze nem szedelődzködött, és útjára nem indult.

Úgy látszik, én még nem haragszom eléggé a világra.